A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)
Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő
Közösségi elv és dokumentálás Baráth Menyhért jándi népi verselő Varga János A népi verselők és kézirataik vizsgálata több aspektusból, több diszciplína szempontjai szerint lehetséges. Nem csak az etnográfia, hanem a történettudomány, a szociológia, az irodalomtudomány, a pszichológia számára is kutatási terepül szolgálhatnak. Az alábbiakban egy jándi népi verselő kéziratait felhasználva, egy konkrét versén keresztül vizsgálom a típusra jellemző formaitartalmi jegyeket. Az eddigi értelmezésektől eltérően, új megközelítést is alkalmazva, a kognitív tudomány szemléletmódját követve pedig az alkotás létrehozásának motivációit próbálom meg értelmezni. Népi verselők: dilettánsok vagy amatőrök? Vizsgálatom alanyát - a népi verselőt - a szakirodalomban többféle elnevezéssel illetik: népi verselő, népi költő, parasztköltő, hogy csak a legfontosabbakat említsem. 1 A jellemzés legfontosabb elemei, hogy ezek az alkotók iskolázottak, egyszerű származásúak és nem professzionális szerzők, hanem a mindennapi munkájuk mellett foglalkoznak versírással is. 2 Tehát amatőrök, vagyis valamiféle hozzáértéssel rendelkeznek az adott művészeti területen, de azt nem hivatásszerűen művelik. Néhányuk hozzáértése kisebb-nagyobb mértékben megkérdőjelezhető, ezért jelöli őket dilettánsként a szakirodalom. Verseiket feltehetőleg többnyire szűkebb közösségük számára írják, bár nem bizonyítható, illetve kielégítően nem ellenőrizhető az utókor számára, hogy ezek az alkotások valóban minden esetben nyilvánossá váltak-e a kisközösség számára, akár felolvasás (tehát élőszóbeli közlés), akár olvasás révén. A paraszti írásbeliség termékeinek két nagyobb csoportját különböztethetjük meg. Az első csoportba tartoznak a másolás útján létrejött parasztkéziratok (énekeskönyv, daloskönyv, „népi verselő, népi költő, parasztköltő: a népi alkotó fejlettebb típusa, egyszerű származású verselgető, aki kis közösségének írja közérthető, rendszerint alkalmi költeményeit. Nagyobb részük —> amatőr, kis részük pedig —> dilettáns; erre céloznak a kissé lekezelő, gunyoros elnevezések is, mint amilyen pl. a verselő, versfaragó, versíró, verskovács, rímelő, rímfaragó, rímkovács és hasonlók." (KATONA 1980.) „A népi verselők iskolázott, rendszerint katonaviselt emberek, kb. ötödrészben asszonyok is; olvasmányaik vagy falusi értelmiségiek (tanító, tanár, pap stb.) biztatására, máskor merő ösztönösségből nyúlnak tollhoz. Egy részük specialista (pl.fejfaírók, vőfélyek, népének-szerzők stb.), a többség sok mindennel próbálkozik: névnapi, újévi köszöntő, lakodalmi vers, vőfélymondóka, verses levél, hazafias, szerelmi vers, verses krónika, tréfás gúnyversek, halotti búcsúztatók stb. Szinte törvényszerűen saját élményeiket és nézeteiket öntik epikus-lírai versekbe, továbbá a helyi eseményeket; valósággal verses krónikaírók. Személyiségük azonban még nem bontakozik ki teljesen, majd mindig közösségük nevében, érdekében alkotnak, hű tükrei koruk, népük és csoportjuk nézeteinek, biztos kézzel tudják a mindenkori társadalmi igényeket kielégíteni." (KATONA 1980.) NyJAME XLIX. 2007. 313-323. 313