A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Megemlékezések - Mohácsi Endre: Adalékok Koroknay Gyula élettörténetéhez

Mohácsi Endre annyi fiatalt, őt is elvitték katonának. Ezeket a dolgokat mindenki tudta vagy tudhatta róla. De azt talán már nem, hogy meg is sebesült a világháború idején. Döbbenten olvastam az iratköteg alján talált írógéppel írt levelet, amelyet édesanyjának címzett egy ápolónő 1946 szeptemberében: ,JCedves Nagyságos Asszony! Szomorú kötelességemnek teszek eleget, amikor e sorokat írom. Egyben elnézését kérem, hogy csak most, de a közbejött sok sorscsapás nagyon megnehezítette életünket, meg aztán érdeklődtem mindenfelé Koroknay Gyula karp. tiz. esetleges életben léte felől. Most megpróbálom elmondani mindazt, ami történt 1945. március 23-án délután % 4-órától l

h 5-ig szörnyű bombazápor verte végig két hullámban községünket, a falu tele volt menekülő civil lakossággal, német és magyar katonákkal. A bombázás után nagyon sok halott maradt a helyszínen. Többek között a mi házunkba is hoztak sebesülteket akiket SS. orvosok kötöztek be. Ott tartózkodott egy német katona páter is, aki az úgynevezett „halálcédulákat" vette el a sebesültektől. Ekkor hozták be az udvarra Koroknay Gyula karp. tiz. is. Amikor a páter megnézte a cédulát (amit ide mellékelek) oda hozta hozzám és azt mondta. „ Ez egy magyar katona oda adom a cédulát Magának, és ha elmúlik majd minden értesítse a hozzátartozókat az itt történtekről. " Ekkor oda mentem a beteg mellé és megnéztem. Nagyon súlyosan volt sebesülve, azt lehet mondani a fél bordája hiányzott és lehetett látni ahogyan a szív mozog a burokban. Gyorsan bekötözték utánna próbáltam neki vizet adni, keveset ivott és valamit nagyon akart mondani, de nem tudta. Pár perccel később már nem beszélt a szemei lecsukódtak, de még élt. Ekkor egy újabb kötelék bombázása következett, ami kb. negyed óráig tartott. Hozzánk hála Istennek nem esett bomba és így a sebesültjeinket nem érte újabb baleset. Rövid fél óra múlva az összes sebesülteket a németek teherautóra rakták és elmentek. Magukkal vitték a tizedes urat is, aki akkor még szintén élt. A következő teherautóra én is felültem, mert Edesanyámék Pápán laknak és hozzájuk akartam menni. Előttem ment a betegszállító autó, egészen Bakonyjákóig, ott egy újabb géppuska tüzet kaptunk, sajnos a sebesült szállító kocsi súlyosan sérült és a sebesültek egy része meghalt ennek következtében. Itt nem sokat időzött az én kocsim, azt láttam hogy a németek több halottat is letettek, és úgy láttam, hogy a tizedes urat is. Végtelenül sajnáltam őt, de segíteni rajta fájdalom nem tudtam, mert indultunk tovább. Több bakonyjákói ember álldogált ott és az egyiknek lekiabáltam hogy nézze meg mi történt azokkal akiket letettek, de választ már nem kaptam. Ennyit tudok mondani az akkor történtekről mint szemtanú. Később amikor lecsendesedett a vihar és visszatértem Városlődre érdeklődtem Bakonyjákóiaktól de azt az illetőt nem tudtam megtalálni aki akkor ott volt. Nemrégiben elmentem arra a helyre ahol letették Ót, érdeklődtem a szomszédoktól, de pontos adatot nem tudtak mondani. Van néhány ismeretlen katonasír a faluban, de hogy melyik esetleg a Koroknay Gyuláé azt nem tudták megmondani. Ott ahol Ót letettük néhány méterrel odább van egy magyar katona sírja de annak az alsónadrágjában T.I. betűk voltak belevarrva. Ez a sír Járiföld-pusztán van a lóistálló és a jégverem között. Jár if öld Bakonyjakóval van összeépülve. Ezen kívül vannak még magyar katona sírok a Malomhegy alatti szántóföldön. Ez sincs messze attól a helytől ahol letették Ót. Talán tessék érdeklődni a bakonyjákói plébánia hivatalban, úgy tudom ott anyakönyvezve vannak és talán az is kitudódik, hogy milyen körülmények között kerültek oda az illetők, és hogy ki temette el őket. Azok talán tudnak részletes ismertetést adni. Nekem nem sikerült ezekkel találkoznom bármennyire is szerettem volna. Életben soha nem találkoztam vagy beszéltem Koroknay Gyulával, mégis végtelenül sajnálom Ót, és hiszem hogy valami Isteni gondviselés következtében életben maradt, és még előkerül valahonnan. Nagyon fájt, amikor látnom kellett hogy nem tudok segíteni rajta és tovább kell mennem, mert néhány kilométer választott el bennünket az oroszoktól, és Óneki ott kell maradni betegen vagy esetleg már halva az út szélén kitéve a biztos pusztulásnak. Egész úton arra kértem az Istent 26