A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 48. (Nyíregyháza, 2006)

Esszé - Németh Péter: Nyírbátori Advent

Németh Péter építkezést. Az övét, a kincsből épültet, a messze környéken egyedülit, amelyet a szomszédos Kállaiak, a Várdaiak, a Drágfiak, s az ország majd minden pontján élő rokonok fognak csodálni, ha az erdélyi püspök általi felszentelésére majd ide sereglenek; ahol egykoron ő is, meg családja fog nyugodni. Szinte hallom beszélgetésüket, a vajda hangját, aki apját emlegeti, az ugyancsak törökverőt, akinek vadmadár rágta csontjai Várna mezején maradtak, talán temetetlenül. S a perjel válaszát, aki bizonygatja, hogy ha felépül a kolostor, nem lesz nap, hogy ne emlékeznének rá, az elsőre, aki az István nevet viselte, s a másodikra, az alapítóra imáikban, miséikben, megkönnyítendő az utat a mennyek országába. Majd a látomásban szerzetesek tűnnek fel, az utolsó guardiánok, Vízvári István, Kolozsvári Lőrinc, Illyevölgyi István, akik alig emlékezhetnek arra, hogy egy emberöltővel korábban még 14 misés szerzetes lakta e falakat. 1566-ban már csak négyen vonulnak be a templomba a zsolozsmára, s az utolsó mise után - amelyen még egyszer, utoljára szólal meg a messze híres, könnyeket kicsalni tudó, szép hangú orgona - botot fognak a kézbe, tarisznyát csapnak a vállra, hogy a bátori nép néma sorfala között a négy égtáj felé szóródjanak szét, a jó Isten gondjaira bízva a templomot s szállásukat, a kolostort. Mert jól ismerték a mondást: „In fuga salus", a tisztaság megőrzése csak a veszedelmek elkerülésével biztosítható. * * * Advent második hetére ismét benépesül a múltra figyelő látomás. Magyarbajszos, dolmányos, süvegén tollforgós úr, Károlyi Sándor és a barátok barna csuháját viselő, tonzúrás sovány férfi nézi a romokat, s a mellette álló, beszakadt tetejű imaházat. Az utóbbi lelkesen magyaráz, hogy kezdetnek elég lesz egy faépület, ahol ő és néhány társa majd meghúzzák magukat, a templom kijavítására kell a meglévő javakat fordítani, ezután felépülhet a kolostor is, de elébb az Isten-háza. A gróf, Károlyi Sándor bólogat, ám hiába győzködi Didák atyát, a székelyt, hogy a juhok pásztora sem lakik az ég szabad ege alatt, Kelemen házfőnök rendíthetetlen. S a kép majd két évtizeddel később tovább színesedik: az orgona búgó hangjaira látjuk bevonulni a templomba a Baktárói érkezett gróf Haller Gáborné, született Károlyi Klárát, a közeli Ófehértóról gersei Pető Rozáliát, Nyírtassról Krucsay Jánost - második felesége, Pogány Borbála oldalán -, őket követi Pexa Imre gróf és neje, Ördögh Zsuzsanna, a sort a múzeumot alapító Jósa András dédapja, Jósa István alispán zárja. Egymás után teszik le fogadalmukat, vállalva a már boltozott, vakolt épület lefedését, oltárok állítását, kérve ezért örök nyugodalmat a megszentelt falak között. Mert a Jelenések könyvében is írva vagyon: „Operibus credité", ne a szavaknak, a tetteknek higgyetek. Bizony, nehéz idők után jött el az Úr aratása, hogy immár katolikus hombárba is takarítsa az elvetett magot. * * * Advent harmadik hetében a kolostornak az utcafrontján, a facölöpös, felül deszkasorral záruló és drótháló borította kerítése mellett, az úton felsejlik az a parasztszekér, melynek lócáin fehér ingbe, fekete nadrágba, lajbiba öltözött parasztgyerekek ülnek. Megilletődöttek, mert vizsgára jönnek, számot adni tudásukról, Ady Lajos - a költő öccse - a tankerületi főigazgató úr előtt. Kísérőjük, a máriapócsi rendház főnöke, Maxim Atanáz atya homokfutója már ott parkol a kolostor udvarán, az ő közbenjárásának a sikere, hogy az elemit végzett gyermekekből Pócson juvenatus alakuljon, s az ottani atyáktól, az ott élő abszolvált teológusoktól, az oda kijáró bátori páterektől is kapott tudás most Bátorban megmérettessék. Vesztett háború után vannak, maguk mögött tudva a román megszállást, a nyírbátori négyosztályos algimnázium ismét működik. Az intézménynek beiratkozott növendéke Dudás László pócsi parasztgyerek is, a családban a hetedik, a néphit szerint a szerencséskezű. A kolostor refektóriuma méltóságot sugároz, a meleg nyári időben is hűvös falak 522