A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 47. (Nyíregyháza, 2005)

Néprajz - Jakab Attila: A téglavetésről

Jakab Attila Értékes XIV. századi forrással rendelkezünk Angliából, Wisbech Castleból. Az itt folyó téglaégetéssel kapcsolatos számlák egy része szerencsésen fennmaradt. Ezeket David Sherlock közölte (SHERLOCK 1998.). Külön érdekessége ezeknek az iratoknak, hogy ezek a legkorábbi számlák a téglaégetéssel kapcsolatban. A közzé tett latin nyelvű források három különböző - 1333-1334,13471348, és 1355-1356 - évből származnak. Természetesen az égetés menetét nem írták le bennük, de értékes adatokat nyújtanak a felhasznált anyagokról, szerszámokról, valamint a kemencék teljesítményéről. Részletesen és mechanikusan felsorolják a kiadásokat és bevételeket, ezért részletesen nem elemzem, csak az ezekből levonható tanulságokat közlöm. Megtudjuk, hogy a kemencéket más helyről vásárolt tőzeggel fűtötték. Felsorolják az egyes szerszámokat, úgymint talicskákat, kosarakat, téglavető formákat, gereblyét, lapátokat, 'botokat', melyekkel a tüzet piszkálták a kemencében. A fészereket fából építették az ácsok. Ezek funkciója nem mindig egyértelmű, néhány esetben szárításra szolgáltak, de elképzelhető, hogy esetleg a mesterek is tető alatt dolgoztak. A kemence fölé is építettek valamilyen védőépítményt. A téglák azonban nem mindig lehettek fedett helyen, erre utal, hogy az eső miatt nádkévéket is vettek a téglák betakarására. A számlákból a termelés volumenéről is fogalmat alkothatunk. Megtudjuk, hogy hat égetés 112000 téglát eredményezett, azaz égetésenként közel 19000 tégla készült. Négy másik égetésből viszont csak 18000 tégla égett ki, vagyis átlagosan csak 4500 darab egy-egy alkalommal. A termelés a környékbeli piacot elégítette ki; a téglák szállítása csónakkal vagy lovas kocsival történt (SHERLOCK 1998. 60-64.). Az iratokban nem esik szó a nyersanyag szállításáról, s ez valószínűleg azt jelzi, hogy a bánya a műhely környékén lehetett. A témáról Vanoccio Biringuccio 1540-ben megjelent müvében is olvashatunk. A „De la Pirotechnia" című könyv kora metallurgiai és kémiai ismereteit foglalta össze, de szó esett benne többek között a tégla-, és mészégetésről is (BIRINGUCCIO 1925.468^475.). Az előkészítő munkafolyamatokról nem írt, csak a kész masszáról jegyezte meg mint lényeges mozzanatot, hogy lehetőleg ne legyenek benne kisebb kövek vagy csomók. A masszát fából készült keretbe kellett belecsapni, majd a homokkal beszórt formázópadra kellett kivetni a kész formát. Ezután a téglákat a napon kellett szárítani. A téglák kiégetése kemencében történt, amelyről metszetet is közölt. Ezt lejjebb, a „Képi ábrázolások" című alfejezetben mutatom be. A XVI. században élt itáliai építész, Andrea Palladio is megemlékezik „Négy könyv az építészetről" című művének első könyvében a tégláról, mint építőanyagról. Rövid leírása szinte szó szerint egyezik Vitruviuséval, s csak kevés újat mond: „Azokat a köveket, amelyeket az ember készít, és amelyeket köznapian téglának neveznek, agyagos, krétás és alakítható földből készítik; a kavicsos és homokos talajok alkalmatlanok. A földet ősszel termeljék ki, télen ülepítsék, és végül tavasszal kényelmesen fogják kockákká formálni. De ha a szükség télen, nyáron sürgeti a formálást: télen száraz homokkal, nyáron szalmával borítsák be őket. Miután a formálás megtörtént, hosszú időn át kell száradniuk. És jobb árnyékban szárítani őket, mivel így nemcsak a felületük, hanem a belső részeik is kiszáradnak, amihez nem kevesebb, mint két év szükséges." (PALLADIO 17.) Ezek után még néhány szót ejt Palladio az építkezésekhez felhasznált téglákról, amelyből kiderül, hogy a különféle épületekhez eltérő méretű téglákat használtak (PALLADIO 17.). 346