A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 46. (Nyíregyháza, 2004)

Felhősné Csiszár Sarolta: In memoriam Beregszászi Ferenc 1923. Barabás–2003. Barabás

Főiskola matematika-fizika szakára jelentkezik, ahol 1955-ben szerez tanári oklevelet. Alighogy ezt befejezte, néhány év múlva újabb szakosító főiskola következett. Az egri Pedagógiai Főiskolán a műszaki ismeretek és gyakorlat szakot végzi el 1963-ban. Fáradhatatlanul tanít és tanul. Vitalitásával, folyton kísérletező természetével mindenhol kitűnik társai, kollégái közül. Mégis, a tanítóképző elvégzése után a legnehezebbet választotta: visszatért szülőfalujába, Barabásba, hogy itt valósítsa meg álmait, hogy itt legyen néptanítóvá. Hogy újra gyökeret verhessen faluja talajában, nagy segítségére volt felesége, aki nem csak szép családdal biztosította a nyugodt hátteret a társai közül kiemelkedett, más irányultsága miatt a többiek szemében kissé különc számára, de egy életen át kiváló vitális partnere is volt. Az ő bölcsessége is hozzájárult ahhoz, hogy a legnehezebb időszakokban is teljes életet tudott élni. Hogy az a sok-sok aktív tudás nem veszett kárba, hanem kamatozódott a magyar oktatás - és bátran mondhatom, ismerve életútját-, a magyar tudomány számára is. így lehetett az „isten háta mögöttiségből" szakmájának, szakterületének, agyakorlati oktatásnak kiválósága, 1963-tól járási, majd 1970-től megyei szakfelügyelője, tankönyvírója és tankönyvek bírálója. Kiváló pedagógiai cikkekYnegírója a Köznevelés és a Pedagógiai Műhely szakfolyóiratok számára. Határtalan szenvedéllyel szerette szülőfaluját. Ez tette őt településének már-már tudós helytörténeti kutatójává, akihez bátran kopogtathatott be, hogy segítséget kérjen tőle régész, helytörténész vagy néprajzos. Érdekelte Barabás története, de még inkább maga az ember, az emberi kapcsolatok, a falut meghatározó szokások, amelyeknek az ismerete segíti az embert abban, hogy otthon érezhesse magát a településén. Érdekelte a szép tiszta falusi beszéd, a falusi ember ravaszkás észjárása. Több kötetre való az a precízen összegyűjtött és rendszerezett néprajzi forrásanyag, amelyet távozásával itthagyott. Sokszor megható volt látni, hogy az az ember, aki oldalakat képes idézni Madách: Az ember tragédiájából, az idősödő fejjel megismert Ratkó József: Segítsd a királyt c. munkájából, hogyan hajt fejet a nálánál nagyobbnak vélt tudás előtt. Milyen mély tisztelettel emlegeti Németh Pétert, Istvánovits Esztert vagy Páll Istvánt. Nem volt szentimentális ember. Ritkán emlegette családját. De abból a néhány keresetlen szóból, amellyel lányát, fiait és unokáit felemlegette, érezhető volt, hogy nagyon hálás nekik és nagyon büszke rájuk. Szerettük őt, mert féltőn szerette hazáját, történelmünket, annak minden gyarlóságával együtt. Szerettük, mert nem tudott úgy elmenni a Beregi Múzeum előtt, hogy „néhány percre" be ne ugrott volna hozzánk, és amikor már elkezdte a múltat faggatni a percekből órák, délelőttök lettek. De még ekkor is csak félbehagytuk a beszélgetést. Néha az idő múlását látva, restelkedve állt fel a beszélgetésből. Ilyenkor mindig elmondta: „Én kétszer nem mondok igazat: először, amikor azt mondom a felségemnek, hogy kiugrok a MÉH telepre néhány percre, és amikor azt mondom, hogy mindjárt jövök, csak beugrók néhány percre a múzeumba!" Szerettük őt, mert felüdülés volt vele beszélgetni, mert mindig tele volt ambícióval, mert mindig volt mondanivalója, mert sokat tanultunk tőle, mert a legapróbb részletekig mindenre emlékezett, mert kíváncsi volt a véleményünkre, mert... Mert igaz, nyakas beregi kálvinista, igaz, magyar hazafi volt. Aki egy alkalommal március 15-én, amikor mi kokárdásan jöttünk elő az ünnepségről, és kérdően néztünk hiányzó kokárdájára, azt mondta: nekem nem kell kitenni a kokárdát, mert én magyar vagyok! Ezt azelőtt így csak egy embertől hallottam még, édesapámtól. 8