A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Könyvismertetés - Vofkori Mária: Imreh István, Erdélyi eleink emlékezete (1550–1850) társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest és Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 372 oldal ISBN 973 9257 56 4, ISSN 0865–3925

Vofkori Mária A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében - a könyv első fejezete - először 1992-ben, az EME által gondozott Erdélyi Tudományos Füzetekben jelent meg. Már az első oldalán megfogalmazódik egy olyan törekvés, amely különböző intenzitással ugyan, de az Imreh-i életmű egészén végigvonul. Ennek lényege, hogy - bár a XVI-XVII. században a fejlettség viszonylatában megállapítható egy Erdélynek nem kedvező rangsor, amelynek kimunkálásán akarva-akaratlanul a hazai történészek is munkálkodtak - talán mégis bizonyítható, hogy a helyzet nem volt épp olyan rossz, az Erdélyt beborító „középkor-alkonyi szürkület" nem volt épp olyan nagymértékű. „A XVI. században azonban hajnalosabb színek is fel-feltűntek" -mondja Imreh István. „Az általános európai fellendülés függvényében ugyanis Erdélyben is megfigyelhető valaminő olyan növekedési tendencia, amely, ha nem is jelzi a termelési viszonyok forradalmasodását, tanúsítja a termelőerők körének kiszélesedését, különösképpen a mezőgazdaságban. S ha nem is ígéri a nyugathoz való ugrásszerű felzárkózást, megcsillogtatja az ipari-városi-polgári felemelkedés biztató jövőbeli lehetőségeit." (IMREH 1999. 9.) Azért idéztük itt Imreh Istvánt, mert több mint érdekes olvasni évszázadokkal ezelőtti történésekkel kapcsolatban a „nyugathoz való ugrásszerű felzárkózás" mára már szlogenné változott mondatát. Imreh Istvánnak az a permanens törekvése, amit itt kiemeltünk, nem más, mint hogy egykori hátrányos helyzetünk elismerése mellett - források és módszerek sokaságának felsorakoztatásával megpróbálja megmérni, hogy valójában mekkora is volt az a hátrány, mert a reális önértékeléshez, a reális történeti tudathoz reális történeti kép kell. Olyan, amely ismeri ugyan a mítoszokat, tudja azok helyét és szerepét a történelemben, de tudja azt is, hogy a mítosz - nem történelem. A második fejezet kilenc tanulmánya közül hét a székelyekről szól. Az első a székelyföldi rendtartó, önigazgató közösségek általános bemutatása. Egy bemutatás, amelyet elméleti alapvetésként odaképzelhetünk a nagy áttörést jelentő Imreh művek, a Rendtartó székely falu (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973.) és a Törvényhozó székely falu (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1983.) elé is. Szó van itt a rendtartás kapcsán államról és szabadságról jogról és szabadságról, a faluközösségi önigazgatás constitutióiról, széki statútumokról, földesúri instrukciókról. Ezzel az elméleti bevezetővel mintha csak kedvet akarna csinálni a fejezet többi tanulmányához (és nemcsak azokhoz, hanem titkoltan a csak Rendtartóként és Törvényhozóként becézett Imreh művekhez), Udvarhelyszék legrégebbi falutörvényéhez vagy a háromszéki Hilib törvényeihez. A kilenc tanulmányból természetesen nem maradhattak ki a falusbírák számadásai és a határőr-katonai rendtartások sem. És van két olyan, amelyeknél talán a legszembeszökőbb Imreh István „falbontó" tevékenysége: a Természeti környezet oltalmazása a székely rendtartásokban, valamint a Szociálpolitika a rendtartó székely faluban. Ez utóbbit már maga a szerző elnevezte „modernül", de az előbbire divatos szóhasználattal azt mondhatnánk: történeti ökológia. „A természettel békességes, értelmes és hasznos szimbiózisra törekedő faluközösségek ugyanis megalkotói, kibocsátói, a falutagok pedig ugyanakkor címzettjei voltak olyan norma-együtteseknek, statútumoknak, amelyek ökológiai szemléletmódról is árulkodó parancsolatokat tettek kötelező erejű szabályokká, tilalmakat szabva ki, cselekvésmódokat rendelve el. Természetesen vigyázva szólhatok csupán tudatos elméleti képzetekről, rendszerbe fogott tudományos nézetekről. A székelyek valójában tették, amit kell, kiaknázták a nekik szűkösen jutott természeti javakat, s szolgálták az ökoszisztémákat; itt-ott kevéssé módosítva, még inkább féltőn őrizve a régi rendet. Megvalósítva azonban ily módon valami nagyra becsülendőt, amit korai ökológiai kultúrának is tekinthetünk." (IMREH 1999.181.) Az erdőt a falu őseitől megőrzésre kapta. Ezért az erdőt takarítják, az aszott fa kihordható, az élő fát védi a falutörvény. Tilos vadgyümölcsfát kivágni, lombtakarmányt csinálni, olykor pedig makkoltatni is. És ez csak az erdő védelme. De szabályozva, így védve volt a rendtartó székely faluban a föld, a víz, az utak használata is és még sok más, kevésbé fontosnak tűnő dolog is. 258