A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Könyvismertetés - Bakó Zsuzsanna: A vajai Vay Ádám Múzeum grafikai gyűjteménye IV. Látképek I. A Vay Ádám Múzeum kiadványa, Vaja 2003. ISBN 963 206 365 1

Bakó Zsuzsanna dolgozó Camille Corot és Jean-Francois Miilet festészetében. Továbblépve a fény és a tiszta színek mindent elsöprő új értelmezése - az impresszionizmus - Claude Monet festészetében érte el csúcsát. Eltávolodva az optikai látvány ilyetén értelmezésétől, a színekből való konstruktív építkezés nagy mestere Paul Cézanne volt, míg a színek expresszív erejét - belső indulatainak kifejezésére - Vincent van Gogh munkásságában tapasztalhatjuk meg. A magyar festészetben az önállósodás jóval később indult és kisebb lépésekkel haladt, de a XIX. század végére már hasonló eredményeket mutatott fel. A középkori táblaképfestészet díszletháttereként induló tájfestészet évszázadokon át állandósulni látszott, majd látványosan, de kulisszaszerű tájképekben bontakozott ki a XVIII. századi kastélyokat díszítő falképfestészetben. A hazai táj iránti érdeklődést leginkább a sokszoros írott grafikai sorozatok keltették fel. A sort Schrött Erasmus 1798— 99-ben megjelent Tátrát ábrázoló színezett rézmetszetei indították el Erdélyben. Neuhauser János 1807-ben kiadott rézkarcai folytatták a sort. A megfigyelés pontosságát és tapasztalatait hangsúlyozták Petrich András és id. Marko Károly várábrázolásai a XIX. század 20-as éveiben. Ezt a szemléletet vitte tovább Müller János és Libay Károly Lajos klasszicizálóan távolságtartó tájfestészete a század első felében. A hidegen mérlegelő táj leírás érzelmekkel telítődött akkor, amikor a szülőföld történelmi emlékeinek megörökítésére került sor, s ez a romantika beköszöntését jelezte. Telepy Károly, Ligeti Antal, és Markó Károly fiai főként ifj. Markó Károly és Markó András, valamint Brodszky Sándor és Lotz Károly képviselik azt a generációt, akik a táj hangulatainak megörökítését tűzték ki célul, kifejezésre juttatva egyúttal saját érzelmeiket is. A század 70-es éveitől kezdve a barbizoniak nyomán egy olyan szemléletmód alakult ki a táj képfestészetben, amely a való élet ábrázolása mellett a fény-árnyék effektusok érzékeltetésére és olykor drámai hatások elérésére is hangsúlyt helyezett. Ez nálunk elsőként Paál László és Munkácsy Mihály realisztikus, de sokszor még romantikus elemekkel átszőtt táj festészetében érvényesült. A továbblépést a fény és légköri viszonyok érzékeltetésének irányába Mészöly Géza finom plein air festészete, majd Szinyei Merse Pál erőteljes színvilágú, közvetlen hangulatú tájfestészete jelentette. Eredményeiket egy napsütötte festői világ megteremtésével a XIX. század végén Iványi Grünwald Béla, Réti István, Hollósy Simon fejlesztette tovább, majd velük párhuzamosan, olykor erőteljesebb, máskor líraibb hangvétellel ugyanez a szemlélet érvényesült a szolnoki művésztelep képviselőinél, többek között Deák Ebner Lajos, Bihari Sándor, Mednyánszky László festészetében. Kari Vey látképgyűjteménye elsősorban a sokszorosított grafika kategóriájába sorolható darabokat tartalmaz. A sokszorosított grafika - melynek legfontosabb fajtái az itt is gyakorta előforduló acélmetszet és litográfia, rézmetszet, rézkarc, fametszet - bizonyult a legalkalmasabbnak arra, hogy népszerűsítsen egy-egy műfajt a nagyközönség körében. A látképek túlnyomó része a XIX. században készült, annak a pontos, részletező, a tájat aprólékosan leíró szemléletnek a jegyében, amely még a XVIII. század végén, a felvilágosodás idején alakult ki és hódított e műfajban egészen a század végéig. A gyűjtemény külön érdekessége és értéke is egyben, hogy zömmel magyar tájakat ábrázoló darabokból áll, melyek elsősorban külföldi művészek munkái. A két neves német mester Jacob Alt és Ludwig Rohbock főként városokról készült metszetei jól kiegészítik - hangulatukkal is - a már említett magyar művészek (Neuhauser János és Ferenc, Petrich András, id. Markó Károly, valamint Müller János és Jakab) munkásságát. Általuk teljes képet kaphatunk e tájrajzoló, táj leíró stílus legfőbb jellemzőiről, amely éppen pontossága, aprólékossága miatt mentes minden érzelemtől, közvetíti a klasszicizmus lényegét: hűvös, távolságtartó, racionális felfogását. Bár a gyűjteményben nem szerepel, csak kiegészítésként említem Thomas Ender nevét, aki - bizonyítva e stílus továbbélését - az 1860-as években készített hasonló szemléletű táj rajzokat (nevezetesen akvarelleket) Erdély és a Felvidék városairól, többek között Trencsén, Árva, Drevnik és Szepes váráról. A mintegy 220 Thomas Ender alkotást számláló csodálatos gyűjtemény az MTA Kézirattárának tulajdona. A sorozat egy nagyszabású programhoz kapcsolódott, amelynek alapját történeti, földrajzi és régészeti kutatások képezték. 248