A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Néprajz - Ratkó Lujza: Mennyiségi és minőségi szempontok a néptánckutatásban

Ratkó Lujza 4) Egyéni stílus Végezetül az egyéni stílushoz tartoznak mindazok a stílusjegyek, amelyek a táncos egyéniségéből, habitusából, táncos képességeiből és tudásából, pillanatnyi hangulatából fakadnak; például a táncos „kiállása", tánc közbeni magatartásajellemvonásainak, hangulatának mozdulattal való kifejezése, mozgásának milyensége, kéz- és arcjátéka, táncának hangzó elemei (dobogás, kopogás, taps, kurjantás, táncszó, éneklés stb.) mind ebbe a körbe sorolhatók. Érdemes elkülönítenünk az egyéni stíluson belül a táncosra általában jellemző állandó, és a pillanatnyi szituációtól, hangulattól függő alkalmi stílusjegyeket. Mindezen stiláris jellegzetességek alapján az archív táncfilmeken jól megkülönböztethetők a visszafogottabb, szerényebb tudású és magatartású táncosok, valamint a magabiztos kiállású, öntudatos, jó táncosok. E két egyéniségtípuson túlmenően számos egyéni vonás figyelhető meg az egyes táncosoknál a méltóságteljes, elegáns, finom mozgástól kezdve a játékos, szertelen vagy akár duhaj előadásmódig elmenően. Egy-egy táncos egyéni stílusjegyeinek, táncos karakterének alapos vizsgálata mindenekelőtt a tánckutatás egyéniségkutató irányzatának keretein belül valósulhat meg maradéktalanul. Fentebb már utaltunk rá, hogy az egyes stílusok nem egyenrangúak, hanem alá- és fölérendeltségi viszonyban állnak egymással. E hierarchia olyan módon képzelendő el, ahogyan egy faragó pásztor vagy hímző asszony esetében is, aki a történetileg-földrajzilag kialakult népművészeti stílusirányzaton belül, annak motívum- és színvilágát egyéniségén átszűrve s újraalkotva fogalmazza meg mondandóját; a táncos épp így a tánc történetileg és földrajzilag kialakult stílusjegyeinek keretein belül, az elődöktől látott illetve elsajátított hagyományos formanyelven, de személyes kvalitásainak, egyéniségjegyeinek megfelelően „fogalmazza meg" saját táncát. A népi kultúra tradicionális jellegéből fakadóan az egyén csak a hagyomány keretein belül alkothat; még ha újít, akkor is csak a táncalkotás belső törvényszerűségeinek megfelelően, a tánc hagyományos eszköztárára alapozva teheti. Ha nem így járna el, például polgári táncok, tánciskolái műtáncok, vagy extrém esetben modern divattáncok motívumaiból és stílusában alkotná meg táncát, akkor azt nyilvánvalóan nem lehetne a magyar néptánchagyomány részének tekinteni. Az általunk felvázolt stíluskategóriák a tánchagyomány egészét átfogó történeti stílusoktól kezdve az egyes emberre vonatkozó egyéni stílusig egyre szűkülő körökben szabják meg a tánc előadásának lehetséges módjait, nyújtanak követendő mintát a tradicionális népi kultúra tagjai számára. A stílusok e lépcsőzetes egymásra épülését, hierarchikus viszonyát a legszemléletesebben koncentrikus körökként tudnánk ábrázolni, ahol a legkülső, mindent átfogó kör a történeti stílus kategóriájának felel meg, azon belül kap helyet a tánctípusok sajátos stílusát jelképező kör, majd a táji stílusok köre következik, végül legbelül, mindegyiknek alárendelve az egyéni stílus köre foglal helyet. Ez a teoretikus alapokon felvázolt kép a stílusok egymáshoz való viszonyát természetesen csak sematikusan képes szemléltetni; a tánchagyomány valósága esetleg ettől eltérő, egyik vagy másik stíluskategória fokozottabb hangsúlyából eredő sorrendiséget is létrehozhat. Egy adott táncfolyamatban például a táncos egyéniségétől függően előtérbe kerülhetnek az egyéni stílusjegyek, de egy átlagos vagy gyenge táncos esetében, aki az adott tánctípus vagy aldialektus tipikus stílusjegyein túlmenően semmi „egyénit" nem tud produkálni, nyilvánvalóan elsősorban a táji és a típusstílusjellemző vonásai lesznek hangsúlyosabbak.