A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Múzeumtörténet - Margócsy József: A civil Jósa

közben szívesen voltak együtt: itt csak magyarul volt szabad beszélni, nehogy elfelejtsék anyanyelvüket: IZÉ címmel lapot is szerkesztettek, egyetlen példányban. 1864-ben kapta meg Jósa András orvosi diplomáját. *** Ez az 1864. esztendő éles határvonalat jelentett Jósa András életében. Nagykállói letelepedésével, majd hamarosan megkötött házasságával együtt lezárult életének az az első három évtizede, amikor még szabad fiatalemberként saját kedvére és veszélyére élte világát. Családja anyagi helyzete lehetővé tette emberpróbáló szórakozásait, amelyek afféle kuruckodásban, bravúroskodásban s nem utolsósorban önmutogatásban is definiálhatók. Az éles logikával gondolkodás-számításnak, szellemi-fizikai erejének mindenféle formában való próbatétele szinte kizárólag egyszemélyes bravúrokat jelentett, akár turistáskodáshoz, akár kísérteties úszási, evezési „vállalkozásokhoz" kapcsolódott. Sohasem olyanok ezek, amelyek árnyékot vethetnének jellemére: nem dacos kártyaadósságok, duhaj kocsmai, de úri körömpróbák, nem krakélerkedések, szertelen szerelmi hódítások; ezek mezején hiába keresnénk Jósát. „Vállalkozásainak" serkentője a valakiság, a kivagyiság hirdetése: olyanra vállalkozni, amit más szellemileg, gyakorlatilag, fizikailag nemigen tud végrehajtani - s ebbe beletartozott tanulmányainak pontos, időben való „teljesítése" is. Nem lenne igaz azt állítani, hogy Jósa 30 éves kora után teljesen átalakult volna. Megmaradt tréfálkozó kedve, kapcsolatteremtő barátságossága. Az azonban világos, hogy ezen túl már nem „önelszámoló", már nemcsak önmagáért felelős: betegei tömegének egészségéért fáradozott, növekvő családjának ellátása, azok nevelésének diszkrét eszközökkel való befolyásolása, a napi hivatali foglalatosság pontos, átgondolt, értelmes végrehajtása állt a középpontban. Ugyanakkor nem lett bürokrata, elkomorodott vaskalap. Gyermekei nevelésében se lett rideg elvek rabja, sosem törekedett ráerőszakolni leányaira, majd vejeire a saját felfogását, életmódját. Közéleti kérdésekben is türelmes, nemcsak környezetének politikai felfogását, hanem vallásgyakorlatát illetően is. Távollétekor gyakran és folyamatosan levelez az itthoniakkal, esetleg még távolabbra került családtagjaival is, sohasem feledkezik meg kisebb-nagyobb ajándékokról sem. Itthonlétekor is: a kikapcsolódást jelentő esztergályozási kedvének eredményeivel, újabb praktikus ötletek megvalósításával, eszközökkel segített a nagy háztartás gondjainak elviselésében. Elhagyta a Juventus ventus évtizedeinek felelőtlenségeit anélkül, hogy ellenkező túlzásokba esve nagycsaládos beamter kispolgárrá süllyedt volna. Idősebb korában sem tagadta le fiatalkori hajmeresztő kalandjait - már maga sem tudva, hogy azokból miképpen menekült meg élve - és amelyeket egyébként a legtöbb, Jósával foglalkozó írásban hosszabban szokás ismertetni, mint élete másik és nagyobbik részének megannyi értékes, tartós, hasznos eredményét. Amikor 1899-ben a Szabolcs megyei Bessenyei Kört létrehozó főispán, Feilitzsch báró felkérésére felolvasást tartott életének hetedik évtizedében Emlékeimből címmel, éppen olyan vidám kedéllyel számolt be életrajzának szárazabb adatairól, mint azoknak az éveknek garabonciásabb fordulatairól e szavakkal végezve: „Eddig volt, de nem mese volt." Ennek a Juventus ventus életszakasznak lezárásaként idekívánkozik a 70 éves Jósa emlékező sorainak idézése: „Magam módja szerint a vizet mindig szerettem. Fiatal koromban szenvedélyes csónakázó voltam. Három ízben jöttem le csónakkal Bécsből Budapestre.