A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Helytörténet - Márkusné Bodnár Piroska: A spirisztiták. Egy ibrányi felekezeten kívüli szekta a két világháború között

Márkusné Bodnár Piroska húsából tevődött össze. A gyülekezet tagjai között többen voltak olyanok, akik gazdasági helyzetüket tekintve egy szinten álltak a cigányokkal. E tilalommal éppen azt akarták elkerülni, hogy a község lakossága a cigányokhoz hasonlítsa őket. A 19. pont arról szól, hogy feszület előtt, szentkép előtt meghajolni, kalapot levenni tilos. A hitelveken túl ebben is rejlik bizonyos társadalmi törekvés. Ha a más vallásbeliek kalapolnak is a „mennyeiek" földi jelképei előtt, ők ezt nem teszik, tehát a „gyarló földi ember" - legyen az bármilyen „hatalmasság" - se várja el az embert megalázó hajlongást. Még a 8. pontról érdemes ilyen értelemben néhány szót ejteni. Ebben arról van szó, hogy a gyülekezet vezetőinek a tagokkal ismertetni, sőt a tagoknál ellenőrizni kell a régi és az új élet közötti különbséget. Ma ezt így fogalmazhatnánk meg: informálni és információt szerezni. Az ellenőrzésnek még olyan szerepe is volt, hogy a tehetősebb tagok se éljenek a leegyszerűsítettnél magasabb szintű életet, mert akkor fölborul a megtervezett gyülekezeten belüli egyenlőség. A közben nálunk is kibontakozott gazdasági világválság az ibrányi nincstelenek gyötrelmes életét még nyomorultabbá tette. A Bartha Miklós Társaság fölhívására a fiatal Andreánszki István a Bodrogközben élő szegények életét tanulmányozta. Eközben tudomást szerzett az ibrányi felekezeten kívüliekről, átment Ibrányba, s rövid kis szociográfiai cikket írt a gyülekezetről, az ibrányi nincstelenek életéről: Sok az olyan ember, akinek nincs földje, munkát nem kap a falujában, ezért a Tiszán túlra járnak. Úgy szerződnek, hogy harmados földet is kapálhatnak. Nagyon kemény munkával annyi terményt keresnek 45 hét alatt, ami a tél közepére már elfogy. Az embereket télen bántja a hideg. Gallyal, napraforgószárral tüzelnek, de abból sincs elég. A szalma megfizethetetlen. A kisgyermekeknek tej kell, ezt a nagygazdáktól „veszik" hozómra, majd ledolgozzák. Naponta kétszer esznek. Reggel olajos kenyeret, estére krumplit, babot, kukoricadarát, esetleg galuskát (metélt). Hús ritkán kerül a fazékba. Nagy a gyermekszaporulat. Ruhájuk a hideg télhez vékony. Az asszonyok télen-nyáron vékony vászonruhát hordanak: télikabát nincs, csak pamut nyakbavaló kendő. Ez a nincstelen földmunkás vergődése (ANDREÁNSZKI 1932. 745-746.). Ebből az életnek alig nevezhető helyzetből kívánta Berecz János, a gyülekezet vezetője kiszakítani a felekezeten kívüli szektához tartozókat. Már 1929-ben is közösen végeztette a mezei munkát. Mindig arról beszélt, hogy a gazdag segítsen a szegényen, arra törekedett, hogy őskeresztényi közösséget hozzon létre a gyülekezetben. Ezt ők „közélet"-nek nevezték. Tervét nem tudta valóra váltani, mert 1930-ban meghalt. Ő volt a gyülekezet „első" halottja. Őt temették elsőnek az alapszabályban meghatározottak szerint szertartás nélkül, gyalulatlan deszkakoporsóban. Berecz halálával lezárult a szekta életében egy korszak. P. Kató István intézkedései A gyülekezetben több józan gondolkodású fiatalember tevékenykedett. Ezek közül is kiemelkedett az ügyek intézésében járatos, jó szervezőkészséggel rendelkező, érveit másokra rákényszeríteni tudó P, Kató István 27 éves gyülekezeti tag. Berecz halála után az alapszabályban meghatározott módon őt választották meg elöljárónak, vezetőnek. Bár egyhangú volt a választás, néhányan kételkedtek abban, hogy el tudja majd látni feladatait. A kételkedőket is meg tudta győzni, s maga mellé állította őket. 288