A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Munkácsi Péterné (1920–2001)

mondtuk. „Hogy? Hát hogy kípzeli azt igazgató bácsi, hogy itt dolgoznak, ín meg pihenjek? Majd elalszok itt a bundák között reggelig. Innen is mehetek ín az iskolába is a napközibe. Majd korábban kelek." 4. Köztudott volt, hogy minden reggel 4 órakor kelt. Takarított, fűtött a budi iskolában a napköziben és az orvosi rendelőben. De 10 órakor már a múzeumi irodában is meleg volt. Hunyadi Jóska bátyám (aki hozzá hasonló módon korábban több funkciót is betöltött; tanácselnökhelyettes, iskolaigazgató volt, de vezette a napközit és a múzeumot is) mondta: „Bözsike! hát maga egy álláshalmozó!" A válasz szerényen ez volt: „Hát ín tetszik tudni igazgató bácsi, mindenhol szeretek segíteni, hogy ügyi jó legyík, hogy haladjunk". 5. Nagyon szerette kísérni a látogatókat. Közülük több százan írták be dicsérő szavaikat a „teremőr néni"-re vonatkozóan vendégkönyvünkbe. Ha beszédes emberek jöttek, különösen szívesen kalauzolta maga őket. Ilyenkor nekem mindig valamilyen „feladatot" adott: leltározás, levelek írása, kiállításszervezés stb. Tudtam, hogy most szeretné „kibeszílni" magát. Hagytam, és közben kíváncsian lestem ízes szavait, gondolatait, amelyek az irodában is hallhatók voltak. Messzire kalandoztak ezek a gondolatok a kiállítási tárgyaktól a táj hagyományainak útvesztőiben. Amikor a kapuig kísérte vendégeinket, mindig visszavárva őket köszönt el tőlük. Fülemben van, ma is ízlelem mindenkori mondatát: „ügyi szíp a mi kis múzeumunk, nem nagy, de írtíkes." 6. Nagy törést jelentett életében, amikor 1997 nyarán megbetegedett. Egy örökké nyüzsgő-mozgó embernek szűkült be az élettere. Mindenáron vissza akart térni a múzeumba. Azt kérte, hogy ha az ágyon is fekszik, de lehessen ott, azon a helyen, ahol élete nagy részét töltötte. Ekkor sem fogadta el szívesen lányától és vejétől a gondoskodást. Találkozásainkkor mindig mondta, hogy: ott leszek igazgató bácsi, csak még bírnék menni. És érdeklődött: hol van most a nagy budi szűr, ki van-e szellőztetve, a kisködmönök megvannak-e még a lakattal zárható tárlóban, beírják-e nevüket az iskolások a vendégkönyvbe... Aztán a 2001 karácsonya előtti napon már csak a tekintetünkkel válthattunk szót. Mindketten éreztük, hogy ez az utolsó találkozás. Bözsi néni, Tiszavasvári mindenese december 30-án olyan hosszú útra indult, amelyen mi, tisztelői már nem találkozhatunk Vele. De megőrizzük kedves, mosolygós arcát, fáradhatatlan, sietős gesztusait, ízes beszédét annak az embernek, aki többet tett szülőhelyéért, mint ahogy maga gondolta volna! Temetésén saját szavaival búcsúztunk Tőle; Isten vele! SZATHMÁRY László