A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Esszé - Ujváry Zoltán: Folklór Móra Ferenc műveiben

Ujváry Zoltán A fővárosi lapok Kálmány halála után másfél hónap múlva közölték a gyászhírt, azt állítva, hogy a népköltészet kutatójának a halálát mély részvéttel fogadta „az egész magyar tudományos világ". Valószínűleg ez gerjeszthette fel Mórát és adott ösztönzést az emlékezésre. „Dehogy fogadta részvéttel" - méltatlankodik Móra. A tudományos világ nem is tudott arról, hogy meghalt. Napok múlva „egy kis iskolás gyerek találta meg a vackán, akitől rossz irkákat szokott venni kéziratpapírnak. Több napos halott lehetett már akkor patkányokat rezzentett el az ajtónyílás az arcáról." Utolsó útjára néhány rokonon kívül „csak három vidéki íróember" kísérte. Megrendítően szép sorait idézem: „Nádtetejű félház tenyérnyi udvaráról volt a temetés, zuhogó esőben; a koporsótól öt lépésre szemétdomb; kukoricaszárból ágyazva padló a sárban, hogy a halottvivők ne káromkodjanak olyan nagyon, mikor a koporsót kiviszik az utcára; a nyitott kapuban két öregasszony, rongyos kolduskák, sopánkodnak a világ folyásán. Tudós, akinek egész életében a népiélekben való áskálás volt a mestersége, soha stílusosabb környezetben nem hagyta még el a világot, mint Kálmány Lajos." Mórának Az utolsó magyar sámán c. írása nemcsak egy hányatott sorsú nagy magyar tudós kutató siratása, hanem a néprajztudomány történetéhez is fontos emlékezés. A folklórkutatás történetéhez még egy Móra-írást említek. Ehhez a Honti igricek c. karcolat nyújt adalékot. Az írás megjelenése előtt (Világ 1926) jóval korábban történt az esemény, amelyről a korabeli honti lapok beszámoltak. Móra több mint másfél évtizeddel később elevenítette fel a történetet. Még a világháború előtt, 1910-ben Györffy István, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa néprajzi gyűjtőútra ment Hont megyébe. Útja során felfedezett egy ipolykeszi kanászt, aki a dudának és a tülöknek egyaránt kitűnő művésze volt. A fiatal Györffy - a néprajztudomány későbbi professzora - erről azonnal értesítette Bartók Bélát és ún. kanászhangversenyt szervezett. Amikor Bartók az összesereglett ipolysági „szűrös igricek hadát meglátta, megborzadt a boldogságtól" - írja Móra, aki a Világ hasábjain nemcsak a kuriózumnak tekinthető kanászhangversenyről akart késői tudósítást adni, hanem - mint annyi sokszor - felkelteni a nép iránt közömbös értelmiség és úri osztály érdeklődését a kallódó, egyre sorvadó népi kultúrára, a kitűnő népi individuumokra. Példaként közöl egy régi kanásznótát: „Elment Simon disznót lopnyi, Nem jó helyre talált mennyi. Ottan várta egypár fegyver: így jár, kit az Isten megver. Nincs Simonnak siratója, Nincs is annak pártfogója: Cifra szűre koporsója, Bikkfalevél takarója." „Hát van-e még több ilyen kanásznóta?" - kérdezi Móra és nyomban válaszol: „bizony van ennél még szebb is, csak tessék idehallgatni a pedinter uraknak". (Az esemény hiteles történetéhez, Bartók Béla honti gyűjtéseihez CSÁKY 1985. 192-208.) Különfélék A folklórkutatók figyelmét nem kerülhetik el Móra írásainak néphagyományhoz kapcsolódó olyan adatai sem, amelyek olykor csak egy-egy terminológiára, névre vagy esetleg általánosnak tűnő jelenségre utalnak. Egy-egy adalék is hasznosítható valamely folklórelem elterjedési térképének megrajzolásához. A fenti két kötetből közöljük az alábbiakat. Léleklátó (halottlátó). Móra a Földhözragadt Jánosék történetében egy Vince nevű léleklátóról ír. Ez a Vince a Földhözragadt nemzetségből származott, „ahogy beletanult a mesterségbe, oltárt szerkesztett a tisztaszobájuk sarkában, s jövendőmondás előtt meg is gyóntatta a benne hívőket". 552