A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Szociológia - Reszler Gábor: Carpe diem – Vázlat a jelenidejű társadalom természetrajzához

Reszler Gábor A szabadidő veszedelmei A cselekvő, tevékenykedő ember életmódjában, életrendjében ugyancsak korszakos változásokat hozott a XX. század. A legfontosabb talán ebben az összefüggésben a munkaidő folyamatos csökkenése és a szabadidő növekedése. A sorsával elégedetlen ipari munkásság a XIX. században követelései élére állította a munkaidő csökkentését, ettől remélve életkörülményeinek javulását. Hiszen az ipari forradalmak következményeként embertelen körülmények között olyan sokat dolgoztak, hogy a szabadidő lett egyik legnagyobb kincsük. Úgy gondolták, hogy annak növelése automatikusan boldogságot hoz, ezért a szakszervezetek az emberiség történetének „legfényesebb diadalaként heroikus küzdelemben kivívták a munkaidő korlátozását" (CSÍKSZENTMIHÁLYI 1998. 64.). A fejlett európai országokban az első világháborút követő válságmentes években általánossá vált a napi 8 órás munkaidő, és a megemelt keresetekből elegendő táplálékhoz, megfelelő ruházathoz lehetett jutni. Európában az 1920-as években csak Albániában, Törökországban és Magyarországon nem vezették még be a nyolcórás munkanapot (BEREND- SZUHAY 1978. 339.). Franciaországban Leon Blum kormánya 1936-ban már a heti negyvenórás munkaidőről és a fizetett szabadságról alkotott rendeletet. A második világháború utáni években a társadalom széles rétegei számára tovább nőtt a szabadidő. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatta, hogy a szabadidő önmagában még nem elegendő a boldogsághoz, ésszerű kihasználását megtanulni nehezebb a vártnál. A pszichológusok és a szociológusok már a XX. század derekán megkongatták a vészharangot, hogy a túl sok szabadidő előbb-utóbb társadalmi katasztrófához vezethet, mert a szabadidőt sokkal nehezebb élvezni, mint a munkát. A kutatók megfigyelték, hogy a mentális zavarok előszeretettel fordulnak elő hétvégeken, nyaraláskor, az éves rendes szabadság alatt, igazolva azt, hogy az átlagember felkészületlen a tétlenségre (CSÍKSZENTMIHÁLYI 1998. 68.). A televízió térhódításával azután passzivitásra és függőségre kárhoztató szabadidős foglalatosság lett a tv-nézés, a „szem rágógumijának élvezete". A szórakozás és szórakoztatás „jelenidejűsége" természetesen a dolog természetéből adódóan nem a XX. század találmánya, ugyanakkor a javuló életviszonyok és a munkaidő csökkenése a szórakozás új szokásait honosította meg, különösen a városokban. A tömegek igényeihez igazították a sporteseményeket, versenyeket, melyek egyre inkább elveszítették korábbi elit jellegüket. Bizonyításra szorul a feltételezés, hogy az újkori olimpiai játékok életre keltésében is szerepe lehetett a tömegigény kiszolgálásának, ahogyan a labdarúgás kommercializálásával, a nézők ezreit mozgósító Tour de France kerékpárverseny 1903-as elindításával kapcsolatban ez tényként megállapítható. A XIX. század utolsó évtizedeiben sorra alakultak a később híressé vált sportklubok. Az „angol rúgósdi", azaz a futball Európa-szerte egyre népszerűbb lett. Tömegek rajongtak, szurkoltak kedvenceikért. 1895-ben 45 ezer néző gyűlt össze az angol kupadöntőn, melyet az Aston Villa csapata másodszor is elnyert. A Viktória királynő tiszteletére létesített kiállítási területen, a londoni Kristály-palota zsúfolásig megtelt stadionjában 1902 áprilisában a Sheiffield United 2:l-re verte az FC Southampton csapatát. A szórakoztatóipar feladata lett a szűk elit mellett a középrétegek és a tömegek „színvonalas" szórakoztatása. A felhőtlen időtöltés igényének középpontba helyeződése a századfordulón a szorongó, válsággal küzdő társadalmak természetes törekvése volt. Az élet élvezetének szabadságára ébredtek rá az emberek, és ezzel egyidejűleg tudatosult az egyéni lét behatároltsága. Ezt a felismerést drámaian mélyítette el az első világháború kataklizmája, melynek egyik legfőbb üzenete, hogy rövid az élet, és csak az lesz az emberé, amit közben megszerez, mohón magáévá tesz, elfogyaszt, kiélvez (KAPITÁNY-KAPITÁNY 1983. 132.). Az első világháború okozta tragédiáktól, a nyomasztó évek terhétől szabadulni igyekvő „frontharcos nemzedék" már-már irracionalitásba hajló, tobzódó szórakozásba menekült. Még a teljes létbizonytalanságtól megérintett Németországban is az önfeledt szórakozástól reméltek gyógyírt az emberek. A húszas évek elejétől kezdve szabadosságba csapott át ez a szórakozási vágy, különös életérzés lett úrrá az embereken. „Mindenki 'mulatott', mintha vesztét érezné, a német 534