A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Szociológia - Reszler Gábor: Carpe diem – Vázlat a jelenidejű társadalom természetrajzához

Reszler Gábor egyház a kora középkor századaiban az antikvitás, a görög-római társadalmi, gazdasági rend egyetlen szilárd továbbéltetőjévé, átörökitőjévé vált. A római egyház a pluralizmus mellett az individualitás elvét erősítette az egyén aktív szerepét megtartva. Az individuum jelentőségét a megváltás személyre szóló jellege hangsúlyozta, és ez tette lehetővé az egyéniség érvényesülését. Az évszázadok folyamán formálódott „nyugat-európai" fejlődési modell lényege a társadalom egészét és egyes részeit tekintve a magántulajdon erős érvényesülése, a termelő érdekeltsége a többlettermelésben. Ez eredményezte ennek a fejlődési modellnek a relatív, a világ többi részeihez hasonlítva szembetűnő gyorsulását. „Végül is ez a gyorsuló fejlődés, annak technikaitechnológiai következményei tették idővel lehetővé azt, hogy ez a fejlődési modell előbb behozza lemaradását a fejlettebb civilizációkhoz képest, majd hogy uralkodóvá válhasson a világ többi részén is" a XVI. századtól kezdve (GUNST 1993. 17.). A nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó, majd a XIX. század folyamán kiteljesedő gyarmatosítás megteremtette az európai fölény korát. Az óvilág vezető szerepe, az egyedül üdvözítőnek hitt civilizáció terjesztésében vállalt küldetés a XIX. század végéig nem volt kérdéses, bár a kolonizáció élén haladó Nagy-Britannia és Franciaország gazdasága az 1800-as évek derekától, utolsó harmadától egyre inkább lassuló ütemben fejlődött. Az európai kontinensen látványosan feltörekvő Németország fenyegető kihívása, az észak-amerikai kontinensre sikerrel átplántált, az európaiság jegyeit hordozó civilizáció világgazdaságon belüli növekvő térnyerése a XIX-XX. század fordulóján elbizonytalanították a nyugat-európai társadalmakat. A személyiség általános szorongásában gyökerező veszélyérzet, válságtudat okait kezdték keresni a kor gondolkodói, ábrázolták alkotásaikban a lelkileg rendkívül érzékeny művészek, akik a társadalom többségénél hamarabb döbbentek rá a XIX. században hirdetett eszmék, ideálok és a századvég valósága közötti ellentmondásokra. Az egyén szorongását előidézte az urbanizáció keltette tömegesedés, elidegenedés, a szédületes ütemben fejlődő technikának való alárendelődés. A dinamikusan előretörő Németországban a gyors modernizáció lerombolta az egyént addig körülvevő társadalmi köröket, a klasszikus centrumországnak tekintett Nagy-Britanniában és Franciaországban pedig az élre kerülő hatalmakkal való lépéstartás hiánya, a gyarmatokon kibontakozó mozgalmak okozta gondok mélyítették a bizonytalanságérzetet. A színre lépő új, gondolkodó nemzedék művészi irányzatok, izmusok hordozóiként igyekezett radikálisan szakítani az előző nemzedék értékrendjével. Ez az újítási törekvés találkozott azzal a társadalmi igénnyel, melyben a szorongó személyiség kereste önmagát és a társadalmi stabilitáshoz vezető kiutat. Ezeket a próbálkozásokat keresztezte a nagyhatalmi politika, amelyik a szorongó egyének veszélyérzetét kihasználva a nemzeti érzés fokozásával a külső veszély ellen mozgósította a társadalom energiáit (MENYHÁRT 1993. 329-330.). A császári Németország hatalmi ambíciói előbb a francia-német elidegenedést mélyítették el, majd hozzájárultak a hármas antant kialakulásához. Az 1914 nyarán kirobbant első világháború korszakhatárként egyfelől lezárta a hosszú XIX. századot, másfelől nem oldotta fel a századfordulón jelentkezett társadalmi válságot, feszültséget, hanem újabb nemzetközi ellentéteket teremtett, társadalmi és nemzeti forradalmakat indukált. Az első világégés európai háborúként kezdődött, majd az Amerikai Egyesült Államok belépésével 1917-ben világháborúvá változott, mely tény szimbolikusan is jelezte az európai fölényből a globális politika kora felé való átmenetet. Az európai társadalmak győztesek és vesztesek egyaránt - megroppantak az addig nem tapasztalt, 8 milliós véráldozatot követelő és óriási anyagi károkat okozó világháború négy esztendeje alatt. A hadseregekbe bevonultatott, az állóháború poklát megjárt tömegek számára visszahozhatatlanul eltűnt a boldog, békés századvég illúziója. Ez a drámai kollektív élmény felerősítette az egyén számára a századfordulótól erősödő igényt, törekvést, hogy a viharos gyorsasággal semmibe vesző, transzcendenciát nélkülöző emberi létidőt viszonylagos anyagi jólétben élhesse meg, és magáénak tudhassa az önmegvalósítás élményét. 530