A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Dám László–D. Rácz Magdolna: Helyneveink néprajzi tanulságai

Helyneveink néprajzi tanulságai Dám László - D. Rácz Magdolna Az ipari társadalom és gazdaság kialakulása és általános elterjedése előtti történeti korszakokban az ember jóval szorosabb kapcsolatban állt közvetlen környezetével mint napjainkban. Azt is mondhatnánk, hogy a táj és az ember kapcsolatát szoros szimbiózis jellemezte. Különösen jellemző ez a paraszti kultúrára, a paraszti életformára, amely nemcsak abból fakadt, hogy a magyar falusi népesség 90-95%-a növénytermesztésből és állattartásból, pásztorkodásból élt, amit a gyűjtögető-zsákmányoló gazdálkodás különböző formái (vadnövények gyűjtése, vadászat, halászat, méhészkedés) egészített ki, és így mindennapi termelőtevékenysége révén állandóan részese volt a természetnek, hanem azért is, mert néhány kivételtől eltekintve egy-egy paraszti háztartás és gazdaság teljes eszközszükségletét a háziipar és a kézműipar állította elő. Érthető tehát, hogy a parasztember kitűnően ismerte falujának és a falu határának adottságait, pontosan tudta, hogy melyik része milyen módon hasznosítható, és mindezek tökéletesen visszatükröződtek a helynévadásban is. Századunk utolsó harmadában a debreceni Kossuth Egyetem és a nyíregyházi Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvtudományi Tanszékeinek együttműködésével intenzív kutatások folytak mindenek előtt a történeti Szabolcs és Szatmár megyék helynévanyagának feltárására, melynek eredményei eddig öt kötetben láttak napvilágot (MEZŐ 1967., KÁLNÁSI 1984., JAKABKÁLNÁSI 1987., KÁLNÁSI 1989., KÁLNÁSI-SEBESTYÉN 1993.). Ha ehhez hozzászámítjuk Kiss Lajos Rétközről írott kitűnő munkáját (Kiss 1961.), akkor azt mondhatjuk, hogy a mai megye csaknem teljes területére kiterjedt a helynevek kutatása. Végül a helynévkutatás eddigi eredményeit, azok típusait és történeti rétegeit Kálnási Árpád foglalta össze (KÁLNÁSI 1996.). A helynevek egy sor társadalomtudomány számára nyújtanak nélkülözhetetlen forrást, s mint ahogy arról néhány kitűnő munka tanúskodik, ezt a történelem és a régészet kutatói nemcsak felismerték, hanem alkalmazták is (MEZŐ-NÉMETH 1972., NÉMETH 1997.). A néprajzkutatás azonban mintha nem fordított volna erre nagyobb figyelmet. Természetesen jelen tanulmányunk ezt a hiányt nem fogja pótolni, csupán a figyelmet szeretnénk felhívni a helynévanyag etnográfiai interpretációjának lehetőségeire. Az a természetföldrajzi kép, melyet a helynevek elénk tárnak ma már a múlté. A legtöbb esetben még a terepbejárás sem nyújt lehetőséget a rekonstrukcióra, a helynév tartalmának értelmezésére. Az elmúlt száz, százötven év rendkívül intenzív, nem egyszer drasztikus természetátalakító tevékenysége következtében nemcsak a rétek, lápok, mocsarak, tavak, nyíresek és tölgyesek, fokok, erek stb. tűntek el, de rendkívül gyors pusztulásnak indult a helynévanyag is. A kutatásnak ezért nélkülözhetetlen forrásai azok a történeti értékű térképek, amelyek nemcsak a térszíni formákat, a települések alaprajzát, de az egykori növényföldrajzi viszonyokat is ábrázolják (PÓK 1996., PÓK 1998.). Az etnográfus számára rendkívül sokat elárulnak a határnevek vagy pontosabban a határrészek neve, ahol a domborzatra vonatkozó helynevek a határ hasznosítási lehetőségeiről nyújtanak ismereteket. De ugyanilyen fontosságúak a természetes növénytakaróra vonatkozó elnevezések is. Az pl. hogy az általános erdő alapelemen kívül milyen speciális fafajták neve maradt fent, utal arra, hogy azok hasznosítása mennyire volt fontos a paraszti közösség számára. Itt vannak pl. a füzesekhez kapcsolódó helynevek, pl. Füzes (Fülesd, Győrtelek, Csegöld). A fűzfa és a rekettye is nélkülözhetetlen volt a mindennapi paraszti gazdaságban. Ha kellett, ebből fonták a ház sőt a templom falát is, ebből készítették azokat a gúzsokat amelyekkel lekötötték az épületek héjazatát, de fűzfából fonták a különböző kosarakat, a kukorica- és gabonatároló kasokat, a sertés- és baromfiólakat vagy a házak oromzatát is. Ha egy faluban nagy mennyiségben és jó minőségben termett a fűz, azt késztermékek formájában vásárokon is értékesítették. Nem véletlen tehát, hogy mindenütt előfordul elnevezésük, de különösen gyakoriak azokon 457