A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Németh Péter köszöntése - Fehérvári Béla: Németh Péter vicéje voltam (Hősköltemény)

Nagyon szép, meleg idő volt, így örömmel vettem azt az ötletet, hogy X napon találkozzunk a Mudrány-kúriában a vidéki múzeumok igazgatóival, meg akik arra érdemesek. Ott bemutat a kollégáknak és néhány elöljárónak. Ám legyen, előbb-utóbb úgyis meg kell történnie az ismerkedésnek. A kúria vendéglátói célra kialakított pincéjében találkoztunk. Kellemes hűvös volt odalenn. Falépcső vezetett az épület „gyomrába", benne egy hosszú, nyersfa asztal, lócák, s a fal mellett egy asztalka, mellette farönk ülőszékek. Végigsiklottam az arcokon. Konstatáltam, én lehetek a legfiatalabb. Az öreg rókák mustrálgattak, de kedvesen mosolyogtak (előbb érkeztek a söntésbe, s gondolom, nem töltötték az időt hiába). Tényleg nagyon barátian viselkedtek, örültem nekik. Aztán az ő bemutatásukra került a sor. Odainvitáltak az asztalhoz, elhangzott néhány pohárköszöntő, amit én is viszonoztam. Zavaromat növelte, hogy Farkas Jóska, a mátészalkai múzeum hirhedt és híres igazgatója egyedül ült a kisasztalnál. Beavatás ide vagy oda, megsokszorozódott bennem az igazi feszültség, hogy én csak papíron vagyok az, aki, de gyakorlatban soha, és nem is akarom. Jó érzés kimondani, hogy ez így is történt. Nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek a „magányos farkashoz". Félfenékkel megültük azt az egyetlen rönköt. Beszélgettünk keveset, aztán visszaparancsoltak az asztalhoz. Kezdett lazulni a társaság, többen kimentek az udvarra árnyékot keresni (aminek széke is volt!). Jóska bátyám is odaült közénk, s hangulatosabbnál hangulatosabb történetek, adomák hangzottak el. Teljesen feldobódtam, jól szórakoztam, bemelegedtem. — Gyújts rá! - invitált Selmeczi Laci. — Tudod, hogy már nem dohányzik - emlékeztette Péter. Laci addig noszogatott, amíg elfogadtam. Három év kihagyás után nem kockázat - véltem én. Ittunk, mert ünnepeltünk. Úgy éreztem, el- és befogadtak, s ez a tudat boldoggá és felelőtlenné tett. Kértem még egy cigarettát. Később még inkább kívántam, de már nem volt képem potyázni. Átmentem a szemközti büfébe, ahol már ott lebzseltek azok, akik szépre is vágytak, a kiszolgálónő bájaira. Leültem hozzájuk, keveset én is legeltettem a szememet, s közben azon morfondíroztam, hogy helyesen cselekszem-e, ha veszek egy dobozzal. Bizonyára állhatatlannak fognak tartani. Nem is úsztam meg, de arra jó volt, hogy témát váltsanak, és saját, dohányhoz fűződő kalandjaikról meséljenek. Már rám se figyeltek, én pedig zavartalanul pöfékelhettem. Ettől kezdve többet szívtam, mint amikor abbahagytam. Sokan beleestek már ebbe a csapdába. Jöttek a munkás hétköznapok. Kezdtem belerázódni. Hogy ne kelljen az adminisztrációval annyit foglalkoznom, a mindenképpen szükséges nagytakarítást, anyagrendezést, selejtezést, az állandó kiállítások felújítását akartam elkezdeni. Közöltem Péterrel az elképzelésemet. — Nagyon jó, Béluska, nagyon jó! Csináld! — Két fiú azonban kellene nekem. Megmondtam, kik lennének. Helyeselte, azt is, hogy nem csak portalanításról van szó, hanem bizonyos anyagköltség is felmerülhet, továbbá honorálni szeretném a két fiú munkaidőn túli teljesítményét, hiszen fiatal házasok, gyerek stb. Megérted? Megértette. Nem kellett sokáig győzködnöm Bene Jancsit, meg Szikora Pistát. Összefogtunk. Bíztunk a főnök szavahihetőségében. Dolgoztunk. Egyre szebb, tisztább, rendezettebb lett a múzeum. Mindenki elégedett volt, kivéve néhány ifjú titánt. Talán az irigység beszélt belőlük gondolván, hogy mi ezekért nagy pénzeket „kaszálunk" vagy így akarunk bizonyos előnyökhöz jutni. Badarság, mert idővel életbe lépett a „tót effektus". Már nem volt elég a kisujjunk, az egész karunk kellett volna. Lehetőleg ingyen. No, erről ennyit. Rám is tettek ilyen megjegyzést az említett félistenek: „Megint átmentél segédmunkásba?" Az nem jutott eszükbe, hogy azt a piszokfészket ők produkálták, s nekik kellett volna kitakarítani. Ha szóba került, azonnal sürgős és fontos teendőik akadtak. De ez még hagyján! A hátunk mögött Pétert Nagyöcsinek, engem Kisöcsinek neveztek. Gyenge elmék. Mi aláztuk volna