A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Rapcsányi László: Délfrancia krónika. Egy olvasó feljegyzései

Délfrancia krónika V. Rajmund (1134-1194) „A történelem, még ha minden egyébre alkalmatlan volna is, még mindig érvként hozhatná fel maga mellett, hogy szórakoztató. Az ismeret vágyát a hozzá való kedv előzi meg." (BLOCH 1974.) V. Rajmund iránt nem nehéz felkelteni az érdeklődést. Történelmi forrásaink szűkszavúsága ellenére az ő idejében színre került és áttekinthető minden, amit kíváncsi olvasó vagy tudós kutató elvárhat. Hűbérurak cselszövényei, vallási nyugtalanság, országvesztő szerelem. A toulouse-i grófság tablója a nagy változás előtt. Alphons Jourdain fia és utóda nem követte elődei példáját. Apja és nagyapja sorsa arra figyelmeztette, hogy ha mégoly nemes vállalkozás is a szentföldi hadjárat, a senior és fegyvereseinek távolléte alatt védtelen családi birtok a szomszédok számára mindig könnyű prédát ígér. Otthon maradt, és egész életét kitöltötte a toulouse-i grófságra igényt tartó nagy hűbérurak elleni védekezés. Legveszedelmesebb a nyugati szomszéd, Aquitania volt. Az eredeti latin elnevezést - mely a francia nyelvben Guyanne formára változott - a mai 41 ezer km

2 nagyságú Aquitaine régió (székhelye Bordeaux) őrzi. Egyik része, a Garonne folyó, a Pireneusok és az Atlanti-óceán közötti, római kori Gallia Nova, mely már a IX. században független hercegség, Ducatus Aquitaniae megnevezéssel szerepel. Jellegzetes feudális história. Aquitania és Toulouse feszült viszonya abból eredt, hogy a két család rokoni kapcsolatba került. Rajmund a családja történetéből tudta, hogy apja gyermekkori gyámja, D. C. Guillaume aquitaniai herceg, mint Alphons Jourdain nagybátyja, fegyveres erővel kétszer is megkísérelte a toulouse-i grófság elcsatolását. Azóta eltelt néhány évtized, a birtokvita hamu alatt parázslott. A trubadúr D. C. Vilmos 1126-ban meghalt fia, X. Vilmos az utolsó aquitaniai herceg, 1137-ben távozott az életből, és férfi leszármazott hiányában egész Aquitaniát egyetlen leánya, Eleonóra (Alienor) örökölte. A 15 éves hercegnő apja halála után nyomban férjhez ment VII. Lajos 17 éves francia királyhoz, aki ugyancsak ebben az évben temette el atyját, a házasságot szorgalmazó VI. Lajost. Amikor a 14 éves V. Rajmund 1148-ban apja örökébe lépett, Eleonóra, aki harmadfokú unokatestvére volt, a második keresztes hadjárat „díszvendégeként" Kis-Ázsiában parádézott királyi férje oldalán. A 26 éves, rendkívül vonzó, eszes, vígkedélyű királyné viselkedése hatalmas erkölcsi botrányt robbantott ki. A leselkedő, pletykás környezetben, ahol minden híresztelés könnyen szárnyra kelt, a krónikásoknak valószínűleg igazuk van, hogy szabados magatartása messze túlment az illendőség határán. Kétségtelen hamar megunta jámbor férjét, és gyakran panaszkodott, hogy pappal adták össze, nem királlyal. Lajos királyt féltékenység gyötörte, mert nyílt titok volt felesége és Rajmund antiochiai herceg viszonya, amit az információk még azzal bővítettek, hogy a királyné másutt és másoktól sem tagadta meg ezt a szórakozást. A történész vagy életrajzíró számára - ismerve későbbi, hosszú évtizedekig tartó szerepét - Aquitaniai Eleonóra ma is részrehajlásra csábító téma (PERNOUD 1966.). Frappánsan csípős megjegyzés (Rudolf Pörtner szavaival), hogy egyike volt azoknak a politikai primadonnáknak, akiknek kifogyhatatlan életereje történelmet formált. A királyi pár 1149-ben külön hajókon tért vissza Franciaországba, és megkezdődött a válás előkészítésének hosszadalmas egyházi eljárása. Intim részleteket nem vizsgáltak. Három évbe telt, míg a Loire menti Beaugency városkában tartott helyi zsinat kihirdette, hogy a tizenöt évvel ezelőtt kötött házasság kánonjogilag érvénytelen, mert a felek oldalági vérrokonok, ami tételesen tiltó akadály. Hat hét múlva a 30 éves Eleonóra férjhez ment a nála tizenegy évvel fiatalabb Plantagenet Henrikhez, Anjou és Maine grófjához, aki anyjától Normandia fejedelemségét is örökölté. Eleonóra magával vitte hozományát, Aquitaniát, ami Limousin, Gascogne és Périgord területekből állt, hűbéri joggal Auvergne és Toulouse grófság felett. A francia anyanyelvű Plantagenet Henriket két év múlva Anglia királyává választották, és ezzel különös helyzet alakult ki. Az angol királyi párnak nagyobb birtoka volt Franciaországban, mint a francia királynak, de ugyanakkor valamennyi a francia király hűbérbirtoka maradt. Manapság ilyen jogállapot elképzelhetetlen, de a középkorban egyáltalán nem akadtak fenn ezen. A hűbériség éppúgy nemzetek feletti intézmény volt, akárcsak az egyetemes egyház (VÁCZY 1936.). 305