A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Németi János: A mezőfényi (Foieni) Árpád-kori temetőrész rövid áttekintése

A mezőfényi (Foieni) Árpád-kori temetőrész rövid áttekintése Németi János Mezőfény (Foieni, Fienen) község Szatmár megye területén, a Nagykárolyi síkság és a Nyírség homokdombjainak határán fekszik. Területét átszelik a hajdani Ecsedi-láp felé több irányban lefolyó patakok: az egyik az ún. Szent Pál patak, amelyet a fényiek Fekete-pataknak hívnak, Csomaköz (Ciume§ti) felől érkezik és a régi malom előtt, a falu végén folyik el. A másik Bére (Berea) irányából fut le a láp felé és Mogyorós vagy csak egyszerűen Folyás néven ismeretes. A harmadik a károlyi síkság irányából érkezik, összegyűjti a Nagykároly (Carei) melletti Rises Nagy-völgy vizeit és a falu főutcájával párhuzamosan, szintén a régi malom közelében egyesül a Fekete-patakkal. Az említett patakok a falu határának Csanálos (Urziceni) felőli részén találkoznak össze, egy széles „öblöt" képeznek, majd a hajdani Vada mellett, a mai Csanálos alatt folynak tovább, hogy aztán egy széles árterületet elhagyva a Héder-csanálosi folyás eltűnjön a már említett Ecsedi-lápban. A vízben aránylag gazdag területen, főleg a már említett patakok magas partján gyakoriak az őskori, népvándorlás kori és kora feudális települések, de maga a mai község is lényegében itt alakult ki. A két világháború között megjelent kis monográfia szerzője (SZOLOMÁJER 1926. 6.) szerint a falu régi települési helye a Fekete szőlő területén volt, mert „itt a talajforgatás alkalmával régi leletekre bukkantak". Ez a határrész valóban igen érdekes, már az őskortól megült hely volt és valószínű, hogy az írásos forrásokban még nem azonosítható Árpád-kori falu helyét jelöli. A község őstörténeti kutatása és megfigyelése régészetileg éppen ezen a határrészen kezdődött (NÉMETI 1999. 40: 60-62.) az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején. A Fekete-patak partján vályogvetőt nyitottak, de a falu lakói is innen hordták a szükséges „sárga földet". A vályogvető falából, valamint a cigányok által széthajigált cserepek közül kerültek ki az első leletek. Később a volt tsz-istállók mellett silógödröket ástak és a munkát végző helybeli földművesek emberi maradványokra lettek figyelmesek; csontvázakra, amelyek „szépen" egymás mellett sorakoztak és ritkábban „zöldre voltak festve". A „zöld" nyomok a halánték táján, a koponya hátsó részén, az alkaron vagy az állkapocs környékén voltak. 1967-ben e megfigyelések alapján kezdtük a leletmentést és sikerült regisztrálnunk 35-40(?) sírt annak ellenére, hogy jó néhány temetkezést erősen megbolygattak vagy teljesen szétszórtak a munkások. A ma is látható, később kibővített silógödrök környékén terült el az Árpád-kori temető, de a kutatást kiterjesztettük az istállók mögötti vályogvetőre is. A felépült új malom mögött ma alig látszanak az akkori agyagkitermelő nyomai, de az ásatások idején a bal oldali teraszt egészen a patak partjáig megbontották. Az ásatás eredményét itt most csak vázlatosan, időrendi sorrendben kívánom bemutatni (NÉMETI 1999. 40 aj-a^. A vályogvető területén feltártunk egy urnasírt. Az urnát eredetileg egy tállal fedték le, melyet az eke a talajmunkák során kissé megrongált. Ez a sír a kora bronzkor második fázisába tartozik (NÉMETI 1969. 63. XVII: 1-2., NÉMETI 1996. 31., 1-3.). Szórvány telepnyomok utaltak arra, hogy a partszakasz a Kr. e. V-IV. században lakott volt, majd a La Téne időszakban megtelepedtek itt a kelták is. Egészen közel a patak medréhez egy erősen megbolygatott késő császárkori szemetesgödröt tártunk fel kerámiatöredékekkel és három, ún. barbár típusú vasfibulával (NÉMETI-GINDELE 1997. 652. IV: 1-7.). A már említett Árpád-kori temetőből rendszeres ásatások során 32 sírt figyeltünk meg. Az 1961-ben, az istállók építése közben megbolygatott sírokat VI. Zirra keltának vélte, bár ugyanerről a helyről említett X-XI. századi sírokat is (?). A szakirodalomban fényi temető néven tette ismertté (ZIRRA 1967. 3. 2. jegyzet).