A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Rosner Gyula: A kerámiaművesség és etnikai kapcsolatai Délkelet-Pannoniában a korai avar korban

Rosner Gyula fekvő kis szárazulaton alakult ki, nyilvánvalóan a folyam vízszint ingadozásai erősen befolyásolták életét. Amennyiben egy meghatározott időszakban megnőtt a vízjárta terület nagysága, úgy természetesen a műhely is áldozatul esett e geográfiai folyamatnak (ROSNER 1989. 125-130.). E harmadik műhely rövid életét a feltáráskor tapasztalt relatív időrend is igazolta, ám ennek ellentmondott az a tény, hogy a temetőkben feltárt sírok edénymellékleteiből vett minták jelezték e műhely technológiájának további életét. Miután a szekszárdi avar faluban nem találtuk meg e műhely „áttelepült" helyét, terepbejárásokkal igyekeztünk a közelben az újabb lelőhelyet megkeresni. A szekszárdi telep feltárási helyétől délre - mintegy 6 km távolságra - őcsény-Bati-fok területén sikerült fellelnünk egy újabb avar telepet, ahol egy nagyméretű, hamus folt szondázó ásatásának eredményeként egy újabb edényégető műhely is előkerült. A felhagyott, és még a VIII. század végén - IX. század elején is termelő kemencék, valamint a rendkívül nagymennyiségű „töredék anyag" neutronaktivációs vizsgálatával bizonyítást nyert, hogy a szekszárdi III. műhely, valamint az új lelőhelyen feltárt műhely teljesen azonos módon készítette termékeit (BALLÁ 1990.). Az szinte teljességgel lehetetlen, hogy két mester teljesen azonos adalékanyag mennyiségeket használjon, teljesen azonos módon és minőségben iszapoljon, soványítson stb. Ezek alapján megállapíthatjuk: az új lelőhelyen feltárt műhelyben a Szekszárdról áttelepült mester és utódai folytatták munkájukat. Természetesen kételkedhetünk a dolgok ilyen „szerencsés" egybeesésének lehetőségében, ám a természettudományos vizsgálatok eredményei úgy születtek, hogy a Tanreaktor kutatói csak sorszámok alapján dolgozhattak. Nem tudták pontosan, mit is takarnak e számok. Ok csupán méréseket folytattak, s meghatározták a közös és az egymástól merőben eltérő tulajdonságokat a kapott mintákban. Az azonosítás tehát nem véletlen, avagy esetleges prekoncepcióra épített munka volt, hanem egy teljesen objektív mérési sorozat végeredménye. Mindezek alapján arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az avar foglalás - 566ban - lényegében megsemmisítette a gepida királyságot. Valójában igen komoly vérveszteséget szenvedett el e nép, ám „eltűnésükről" nem beszélhetünk. Hogy a Dunától keletre eső területeken mennyire követhető életük, arra a választ e dolgozat nem kereste, nem is vállalta. Pannoniába való átköltözésükre (nyilván szórványban) a Kölked-feketekapui temető és telep biztos adatokat szolgáltatott. A közölt temető mellett még a telep anyagának publikálására is számíthatunk, s az így egységes régészeti anyag ad majd végleges választ a még meg nem oldott problémákra. Az a kérdés azonban ma már aligha tehető fel, hogy gepidák nyugodtak-e a közölt temetőben. Erre már megkaptuk a megnyugtató választ (Kiss 1996.). A langobard töredékek Délkelet-Pannoniában való továbbélésére is igyekeztünk megnyugtató választ keresni. Sajnos be kell vallanunk, hogy a korai avar temetőkben szórványosan előkerült adatok a „töredékek" további ittlétének egyértelműségét csak valószínűsítik. Biztonsággal nem állíthatjuk tehát a leszakadt csoportok egyedeinek beolvadási folyamatát az avar társadalomba. Igaz, azt sem tagadhatjuk, hogy a Szekszárd-Bogyiszlói úti temetőben feltárt sírokban találtunk jónéhány olyan tárgyat és „temetkezési rítushoz" köthető „másságot", amelyek nem jellemzőek az avarságra. Mindezek a jelenségek közelebb állnak a langobard etnikumhoz, mint bármely más, e korban itt élt néphez. Számunkra ezért jelenti ezen nép jelenlétét e temető közösségében (ROSNER 1999.). Az azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a korai avar korban - az általunk vizsgált területen - a birodalmat alapító avarok mellett olyan szabad, fegyveres germán népcsoportok is éltek, akik a hódítók megjelenésekor itt, a Kárpátmedencében laktak és csatlakozott népként megmaradtak helyükön, még ha némi átrendeződést tapasztalunk is. Miután e germán sírok a temetőben egyértelműen a temetkezések korai szakaszában találhatók, s gyakorlatilag maximum két generáción keresztül figyelhetjük meg jelenlétüket, nehéz lenne azt mondanunk, hogy a beolvadási folyamat nem volt gyors lefolyású. Úgy tűnik, e nagyon kis létszámú töredék „kihalásával" el is tűnt az avar tömegben a kezdetben még színező, de befolyást gyakorolni képtelen kis germán csoport - ha nem is olyan gyorsan, mint azt több kutatónk feltételezi.