A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 42. (Nyíregyháza, 2000)

Történelem - Nógrády Árpád: A középkor végi Magyarország mindennapi kenyere (Beregszász lakosságának gabonavásárlásai 1530-ban és a Jagelló-kori malomvámok)

A középkor végi Magyarország mindennapi kenyere nem utalnak. Miként az a mellékelt grafikonból is leolvasható a 21 évből csupán kettő számított a helyi viszonyok között rossznak, az 1506-os és az 152l-es esztendő, amikor „mindössze" szűk fél kilogramm (46, illetve 48 dkg) korpás lisztből sütött búzakenyér jutott a 2600 lélekkel számolt város lakói mindegyikének. Ez lenne hát az ínség, az észak-itáliai városok 50-70 dkg-os átlagát alsó határán gyakorlatilag elérő érték? S mit gondoljunk akkor Abel fentebb idézett „Bauhandwerkerhaushalt" modelljéről, amely a családtagoknak naponta mindössze 41 dkg kenyérgabonát juttat és azt sem búzából, csak rozsból? Tovább szemlélve az ábrát, az is jól látható, hogy a bő két évtizedből 16 esztendő a 100-200 forintos malomvám-bevételek közé, azaz átszámítva és egyszerűsítve a bő fél kilogrammtól szűk egy kilogrammig (56 dkg—93 dkg) terjedő kenyérfogyasztás sávjába esett. Mintha — legalábbis itt és most — ez lenne az átlag, a leginkább 60—80 dkg közé eső „mindennapi kenyér." Végül időzzünk el néhány gondolat erejéig a bőség esztendeinek négy kiugró adatánál! A valóban impozáns fogyasztásra utaló számok — 1,1-1,6 kg kenyér az újszülötteket is beleértve! — már-már pantagrueli étvágyat sejtetnek és nem valószínű, hogy bárki komolyan venné őket, ha a XV. századi Szicília nem hasonló (ámbár némileg alacsonyabb) értékekkel hozakodna elő, vagy ha nem maradt volna fenn a Beziers-be való Rocolles família háztartási naplója (ROY LADURIE 1990. 120-121.). A dél-francia polgárcsalád nyolc évét bemutató forrás (1583—1590) azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert négy nő életét festi le. Egy derék özvegyasszonyét, két lányáét és szolgálójukét, akik a jelek szerint soha ki nem száradó torokkal és szinte feneketlen bendővel rendelkeztek. Az ő közel másfél literes napi bor- és kilogrammos kenyéradagjuk fényében válik hihetővé a kenyérben dúskáló eperjesiek képe. Az eperjesi malomvámokról kifejtett gondolatok végére egy némiképp szkeptikus kérdés kívánkozik. Vajon a számadáskönyv sorai — Braudel találó kifejezésével élve — nem a „polgárság árulását" leplezik le? Más szóval: a város gyomrát nem csak az egyszerű parasztemberek kenyere árán lehetett megtölteni? Hogy a kérdésben tisztán lássunk meg kell kísérelnünk — bármily hézagosak is az erre vonatkozó ismereteink — a falu zárt világát is felderíteni. >t # * Az 1488. évi adólajstrom feldolgozása és kiadása SOLYMOSI 1984. 121-; A szintén itt bérlő Mohai Pál által fizetett árendát az 1495. évi jegyzi helyettesítettem (KREDICS—MADARÁSZ—SOLYMOSI 1997.26.). A magyar jobbágy késő középkori kenyerének igencsak hozzávetőleges megismerésére két különlegesen értékes Veszprémbe kalauzoló forrás teremt lehetőséget. Az egyik a megye 1488. évi adólajstroma, a másik a veszprémi káptalannak a Jagelló-kor szinte egészén átívelő számadáskönyve.

35 Ez utóbbi lapjain a káptalani tizedbevételek mellett éves rendszerességgel követik egymást a malombérletekre vonatkozó terjedelmes kimutatások, melyek mindenekelőtt azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy a vámból a káptalanra eső részt mindig természetben, és minden valószínűség szerint budai mérővel kifejezve adják meg. Noha a jövedelemhányad rögzítésének e pontosan nyomon követhető formája komoly segítséget jelent, ám sajnálatos módon ez alkalommal a vonzáskörzetek megállapítása ütközik olyan korlátokba, ami tagadhatatlanul ingoványos alapokra épülő eredményekhez vezet. Viselkedjünk azonban bármily tartózkodóan is az alábbi adatokkal szemben, végiggondolni azokat — úgy vélem — nem érdektelen. A becslést egyetlen körzetre végezve el vegyük példának a káptalan birtokában lévő Peremarton esetét. A településen és környékén öt malom ontotta a lisztet, s ezek a kanonokoknak 1495-ben együttesen 421 mérő búzát adtak (KREDICS—MADARÁSZ—SOLYMOSI 1997. 4.).

36 Két évvel később azonban felére csappant e bevételi forrás. Az ok prózai. Az addig Bíró Dénes káptalani jobbágy provision alatt álló és szépen jövedelmező malmok közül a legnagyobbakra János veszprémi segédpüspök (egyúttal nándorfehérvári püspök, fehérvári prépost és veszprémi kanonok) is szemet vetett, s bérletét előbb hat, majd tizenhat évre 200 mérő ellenében megszerezte. Bíró Dénesnek be kellett érnie a jóval értéktelenebb — ekkoriban mindössze 11—13 mérő káptalani részt adó — Végmalommal, a káptalan pedig mi mást tehetett volna, beletörődött a helyzetbe (KREDICS—MADARÁSZ— SOLYMOSI 1997. 26., 39.). A szerződést nyélbe ütni persze aligha ment könnyedén, de hogy megérte az erőfeszítést, az biztos jele annak, hogy a környék legfontosabb malmai közé tartoztak. Ez a megállapítás még úgy is megkockáztatható, hogy a közeli püspöki és földesúri malmok vámja nem ismert. Tegyük fel tehát, hogy a környező, malommal nem rendelkező településekről (úgymint: Vilonyáról, Sólyról, Ösküről, Küngösről, Kenéséről, Literről, Márnáról, Rostásról, Sándorról, Sárról, sőt még Várpalotáról is) kizárólag ». A számadásköny: KREDICS—MADARÁSZ—SOLYMOSI 1997. nem közli, ezért az összeget a két évvel későbbi bér összegével 165