A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 41. - 1999 (Nyíregyháza, 1999)

Recenziók - Almássy Katalin: Luc Baray–Sylvie Deffressigne–Chantal Leroyer–Isabelle Villemeur: Nécropoles protohistorique du Sénonais: Serbonnes/Le Créole, Michery/La Longue Raie, Soucy/Mocques Bouteilles (Yonne). Paris, Maison des Sciences de l’Homme 1994, 232 p. Documents d’Archéologie Française T. 44.

Nécropoles protohistorique du Sénonais (recenzió) is, akkor viszonylag gyakori szokásnak tarthatjuk a koporsós temetkezést. A sírok helyzetéből arra is következtetni lehetett, hogy jelezte őket valamilyen - azóta elbomlott vagy elpusztult-jel a felszínen. Ennek ellentmondani látszanak a bolygatott sírok, de a szerzőnek erre is van magyarázata: a behatárolt terület kényszerítette az ide temetkezőket arra, hogy korábbi sírokat megbolygatva temessék el az újabb halottakat. A mellékletek tipológiai elemzésekor a szerző egy nagyobb terület (Marne-vidék, Champagne, Ardennes, a Párizsi-medence keleti fele) anyagát veszi alapul. Ezen túl a kelta Európa távolabbi vidékeire is kitekint, s csak sajnálni lehet, hogy, a Kárpát-medencei irodalom már elkerülte figyelmét. Az objektív, alapvetően formai jellemzőkre épülő felosztáshoz nincs mit hozzátenni. Egyetlen besorolás marad érthetetlen, a 7. sír korallrátétes kis koronggal díszített lábú, gyöngyözött vagy inkább tagolt kengyelű fibulájáé. EztL.B. Marzabotto-típusként tárgyalja, aminek mind a kengyel szelíden ívelt vonala, mind a kis átmérőjű rugó, mind a korallos kis korong ellentmond. Inkább a münsingeni 6. sírban lévő, Hodson által közölt formára hasonlít (HODSON 1968.35.), mint a Marzabotto és a háztető fonna kengyelü típusok keverékére. Az egy szem (megmaradt?) korai sírtól eltekintve az i.e. IV. század második fele - i.e. III. század első fele időszakának demográfiai és népességbeli változásainak kutatásában kell a temetőt figyelembe vennünk. A vegyes tájolás általában jellemző a Sénonais-ra, az egyes lelőhelyeken belül egy-egy kitüntetett iránnyal. A második (Michery) egy újonnan felfedezett temető, de nem teljesen feltárt, egy részét a TGV (a francia gyorsvasút) építésekor elpusztították, s az erózió sem kímélte. Mindössze 2-3 km-re fekszik az előző temetkező helytől, de mint azt vegyes rítusa és tárgyi anyaga bizonyítja, annál később használták. Ugyanakkor a népesség folyamatos ittlétének bizonyítékai a temetkezési rítus azonos elemei, mint pl. a kőpakolás, a sírok eltérő tájolása az északkeleti irányba fektetés dominanciájával. A koporsós vagy egyéb tartószerkezetes temetés általánossá vált. (Ezzel kapcsolatban újból meggyőződhetünk arról, hogy mennyire előnyös, ha a különböző szakemberek jelen vannak az ásatáson vagy a régész képes a különböző kritériumoknak megfelelően mintát venni: volt olyan sír, ahol az antropológus, volt, ahol a palynológus, s volt, ahol a régész bizonyította a faszerkezetmeglétét.) Két sír esetében még szalmaágy nyomát is ki lehetett mutatni. A kisebb sírcsoportok családi temetkezésre utalnak, a kis sírszám (csak 8 sír, illetve sír nélküli kerítőárkok kerültek elő) pedig arra, hogy újonnan használatba vett temetőről lehet szó. Új rítusként megjelenik a hamvasztás, de a korábbi sír- illetve temetőszerkezethez igazodva, vagyis szerves fejlődésről van szó. A tipológiai elemzés ismét egy szűkebb (Champagne-Ardennes) és egy tágabb vidék (Ausztria, Csehország) anyagának összefoglalásaira épít. Ebben egy apró következetlenségen kapható a szerző: míg a gyöngyözött, lapított kengyelü fibula esetében elfogad párhuzamként egy ausztriai darabot (Nebringen), addig a rugódíszes lábú fibulánál (mely - ez tény - a nyugati anyagban nem túl gyakori) nem hangsúlyozza, hogy Közép-Európában a közép LT időkben vagy inkább az i.e. III. században igen elterjedt a kötött lábú változat. A sárkánypáros díszű kardhüvely-töredéket külön vizsgálta a szerző, aki ezúttal nem Luc Baray, hanem Nathalie Ginoux. Elemzésekor kihagyhatatlanok voltak a Kárpát-medencei példányok, s talán éppen ez sugallhatta volna, hogy az egyéb tárgyak kapcsán is meg lehetett volna legalább a nagyobb összefoglalókat nézni. A fibulák alapján a LTB2-LTC1 közötti átmeneti időszakban, vagyis i.e. 280-250 között volt használatban a temetőrészlet. (A publikáló végső következtetésében ennek ellentmond, ott már az i.e. 325-280 közötti időszakot tartja a legfontosabbnak. Számomra meggyőzőbbek voltak a későbbi időpontra vonatkozó érvei.)A korszakot olyan jelentős változások jellemzik, mint a hamvasztás újbóli megjelenése, ami minden bizonnyal külső hatásra terjedt el. Ezért nem véletlen, hogy új, ugyanakkor az egész kelta Európára jellemző fibuladivat - a kötött lábú, hosszú testű fibuláké-kíséri. A harmadik (Soucy) a legnagyobb temetőrészlet, ennek megfelelően a kötet leghosszabb és legfontosabb fejezete. A lelőhelyet légi fotókon fedezték föl s egyszer már ásták egy részét. Az autópályás föltárások során újból kibontották a korábban föltárt objektumokat s ennek során az akkori ásató néhány hipotézise megdőlt. Egy középső neolit gödör, egy késő bronzkori - kora vaskori, egy késő vaskori és egy Meroving-kori temető egy-egy része, illetve egy gallorómai sír került elő. Ezek közül L.B. az őskori temetőkkel foglalkozik részletesen. A bronzkor végi -vaskor legelej i (Bronze final Illb - Hallstatt A) halomsíros temetőt különböző méretű körárkok, öt csontváz és egy hamvasztásos temetkezés képviseli. Mint idáig mindig, itt is a kerítőárkok leírásával kezdi az elemzést a szerző. Ezt követi egy igen alapos, logikus árok (tulajdonképpen tumulus) tipológia, mely alapvetően funkcionális különbségekre utaló formai szempontokra épít. így elkülöníti a bejáratos vagy bejárat nélküli, cölöpsorral övezett vagy anélküli, egyszeres és többszörös stb. formákat. Elem501