A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 41. - 1999 (Nyíregyháza, 1999)

Régészet - Olekszandr Dzembasz: Előzetes jelentés a nevickei vár feltárásáról

Előzetes jelentés a nevickei vár feltárásáról 272., 10. tábla 1.). A nevickei darabot csak nagyobb számú foga különbözteti meg az említett példánytól. Végül az utolsó, legjobb állapotú sarkantyú a vár előtti szondaszelvényben került elő. Taraja 8-fogas, teljes hossza 18 cm. A taraj hossza a forgó közepéig 5,5 7. kép Szondaszelvény. Sarkantyú Abb. 7 Sondierungsquadrant. Sporn cm. A szárak szélessége 10 cm. Teljes súlya 108 g. A taraj átmérője 3,4 cm. A sarkantyút két, egymástól meglehetősen távol lévő lyukkal látták el a végein (7. kép). Az általunk vizsgált sarkantyúk közül ez az egyetlen olyan példány, amelyen van a láb vagy sarok számára kiképzett támaszték. Analógiáját nem sikerült megtalálnunk. Nem érthető továbbá a sarkantyú felerősítési módja. A XI-XIII. században a sarkantyúkat egy szíj segítségével rögzítették a lábbelihez. A szíjat átbújtatták a sarkantyú lyukain és egy mozgatható csat segítségével erősítették fel. A XIII-XIV. században jelennek meg a mai egyszerű óracsatra jellemző csatok. Az ilyen csatot már közvetlenül az egyik sarkantyúszár lyukához erősítik és ugyanezzel a szíjjal rögzítik a lábbelin. Erre van ikonográfiái bizonyíték is, amelyet Hilczerówna (HILCZERÓWNA 1956. mai. 1415.) és Kirpicsnyikov (KIRPICSNYIKOV 1973.56.) idéz. A mi esetünkben az egyik lyukpárat egy szabadon mozgó fém alkatrész foglalja el, a másik párból az egyik lyukat pedig egy figurális kapocs. A kapocs külső oldala szív alakú, amelynek központjából egy lapos, befelé hajló lemez nyúlik ki. Meg kell jegyeznünk, hogy kezdetben a sarkantyúnak egy kizárólagos funkciója volt: szurkálni és hajtani a lovat. Idővel a lovagi méltóság és kiválóság jelévé válik, elkezdi mutatni a lovas társadalmi helyzetét. A díszítőelemek alapján arra következtethetünk, hogy egy viszonylag ritka és drága lelettel állunk szemben, amely egy magas rangú lovas tulajdonát képezte. Minden valószínűség szerint a nevickei vár utolsó fázisára kell kelteznünk, vagyis a XVII. század első felére. Mint már említettük, a sarkantyúk készítése magas fokú szakosodást igényelt. A nevickei várhoz legközelebbi ma ismert sarkantyúgyártó központ Kassa városa. Az itteni mestereket 1461 -ben említik (SLIVKA 1980.252.). Kevéssé valószínű, hogy voltak ilyen mesterek Ungváron, amely egészen a XVI. század közepéig a nevickei várnál kisebb stratégiai jelentőséggel bírt. Még 1567-ben az ungvári váraljai település porta-összeírása során is csak 38 udvart számoltak meg, a lakosság pedig alig haladta meg a 200 főt (SZOVA 1937.60.). Magát a várat sokáig a Druget család birtokolta, amely ugyanakkor a nevickei várat tartotta birtokközpontjának. A belháborúk idején a nevickei vár birtokosának volt a legnagyobb befolyása, így aztán még ha lettek volna is helyi sarkantyúgyártó mesterek, akkor is inkább a nevickei várban dolgoztak volna, ahol - mint már említettük valószínűleg működött kovácsműhely. A lószerszám fémalkatrészei között kell tárgyalnunk a csatokat, a kengyeleket, a zabiákat és a patkókat. A nevickei várban talált leletek közül a kengyelekhez csak egy kevéssé jellegzetes töredéket sorolhatunk, amely kronológiailag nem meghatározható. Az ásatások során a várban hat csat került elő (XIII. tábla 12-16., XIV. tábla 51.). Méretükből ítélve 2 darab (XIII. tábla 12., 16.) a lovas felszerelésénekpéldául a sarkantyújának - felerősítésére szolgált. Más példányokat a lószerszámhoz sorolhatunk. Az ilyen csatok segítségével (XIII. tábla 15.; XIV. tábla 51.) rögzítették például a nyerget. A lószerszám felerősítéséről a mázas csempén látható ábrázolásról (XII. tábla 3.) nyerhetünk képet. Itt talán a nyereg nagyobb stabilitása érdekében a ló egész testét szíjakkal hálózták be. A ló fején jól látható a kantárzat. A várban összesen három zablatöredék került elő (XIII. tábla 41-42.; XIV. tábla 46.) és egyetlen zablapálca sem. A zabiák részletes tipológiáját Kirpicsnyikov dolgozta ki. A kétrészes - gyakrabban előforduló - zabiákat a IV. típushoz sorolta (KIRPICSNYIKOV 1973.11-18.). Széles körben elterjedtek már a X. században. A XII—XIII. század vonatkozásában Kirpicsnyikov megpróbálta őket a (hajtó)szárkarikák mérete alapján csoportosítani (KIRPICSNYIKOV 1973. 18.). M. Slivka azonban rámutatott arra (SLIVKA 1980.58.), hogy az ilyen felosztásnak nem lehet semmiféle kronológiai jelentősége, mivel meglehetősen gyakorta fordulnak elő a temetkezésekben különböző átmérőjű karikákkal rendelkező zablakészletek. B. Pollára (POLLA 1962.130-131.) támaszkodva ugyancsak ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a XII—XIV. századi zabiák fő része tengely alakú. Vékonyabbak, mint a XIV-XV. századiak. Ekkor jelennek meg az öntött zabiák, amelyek a ló számára kevéssé fájdalmasak. A nevickei példányok mind öntöttek. 277