A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Képző- és iparművészet - Emőke P. Szalay: Szatmárer Goldschmiedearbeiten in der Karpatoukraine - Patay Pál: Szatmári harangok

Patay Pál szítette az 1872. évi rozsályi harangját (a szalag alatt és fölött kis félgömbök sorakoznak) (XIV. tábla 1.). Az 1850. évi garbolci (Egri Ferencnek tulajdonított) harangon is leveles-virágos mintával kitöltött szalag fut körbe, amelyet fent is, lent is kétvonalas fonat által közrefogott kis félgömbsor kísér. A harang palástjának alján sas domborműve is látható (XIV. tábla 2-3.). Mindezekből megállapíthatjuk, hogy mind az erdélyi vándormesterek, mind az északkelet-alföldi kisnemes harangöntők nagy súlyt helyeztek műveik díszítésére. Mindannyian igen kedvelték a (stilizált, vagy naturalisztikus) leveles-virágos mintákat. Amíg azonban az előbbieké - a C mintacsoport kivételével - „amatőr" munkának hat (talán ők maguk állították elő a sablonokat), addig az utóbbiaké igazán művészi kivitelű. Az ő sablonjaikat hozzáértő ember készíthette, akárcsak Csepelyi Lajos feliratához a betűkét is. A harangok pusztulása A harangok ugyan ki vannak téve a természetes elhasználódásnak, mégis - amennyiben az öntést hozzáértő, igazi mester végezte és az jól sikerült számos évszázad viharával is sértetlenül tudnak szembenézni. Hiszen láttuk, hogy magán ezen az általunk vizsgált, viszonylag szűk területen ma is több, 400 évet megért harang létezik. Sorsukat azonban nem egyszer végzetes körülmények pecsételik meg. Végzetesek számukra a tűzvészek, amelyek különösen az elmúlt századok során zsúp- és nádfedeles falvainkat a templommal, haranglábbal egyetemben sűrűn hamvasztották el. így például csak vidékünkön az alábbiakról tudunk: Csengeren 1707ben a két harang közül az egyik elolvadt a tűzben. Szamosszegen 1803 májusában mind a kettő. Hasonlóképpen Szatmárcsekén is mindkét harang a tűzvész áldozata lett 1863 július 12-én. Szamosújlakon 1865 július 10-én a gondatlanság okozta csapás a haranglábon lévő két harang egyikét pusztította el, míg 1900-ban a fehérgyarmati katolikus templom összes (3 vagy 4) harangja a lángok martaléka lett. Háborúk esztelen dúlásának is sok harang esett az idők folyamán áldozatul. Mégis úgy tűnik, hogy az ország más részeihez képest Szatmár e tekintetben kedvezőbb helyzetben volt. Nemcsak nem volt a török időkben hódoltsági terület, de nem is igen esett nagyobb hadműveletek, vagy zsákmányszerző portyák útjába. Még leginkább a tatár betörések okozhattak komolyabb pusztítást vidékünkön, különösen az 1717 nyarán bekövetkezett utolsó „tatárjárás" (mint ahogy arról a nagyszekeresi református templomban egy felirat is megemlékezik - MVV 127., VÁRADY 1991.773-774.) tizedelhette meg az egykori állományt. A puskapor feltalálása és hadi alkalmazása óta a harangok gyakran szolgáltak agyúk nyersanyagául. Zsákmányolták azokat idegen ellenséges területen, de felhasználták őket szükség esetén a saját hazájukban is. Nem is kis mértékben. így 1849-ben a magyar kormány azzal a kéréssel fordult az egyházakhoz, hogy a „nélkülözhető" harangjaikat ajánlják fel a hazának (lásd 3- függelék!). A felkérés különösen nagy visszhangra talált a FelsőTisza-vidéken. Számos egyház szogáltatott be egyegy harangot. A porcsalmai reformátusok ugyan ebbéli erkölcsi kötelességüket pénzen megváltották (KISS 1878.688.), de például a szamossályi presbitérium egyhangúlag ajánlotta fel a kisebbik harangot. Ugyancsak „a haza oltárára tette" az ököritói református egyház is a nagyobbik, a kocsordi pedig a kisebbik harangját. Az első világháború végzetes volt a hazai harangállomány számára. A Honvédelmi Minisztérium rendelete értelmében az egyházaknak csak egy-egy harangja maradhatott vissza (négy vagy öt harang esetében kettő), a többi rekvirálás alá esett. Bár nincsenek pontos adataink, megítélésünk szerint a veszteség az országnak többségében katolikusok lakta vidékéhez képest Szatmárban lényegesen kisebb lehetett. Minthogy itt a református és a görög katolikus egyházak szinte kivétel nélkül csak két haranggal rendelkeztek (sőt számos csak eggyel), a rekvirált harangok számát nem becsülhetjük 80-nál többre, ami az állománynak maximum 45%-át jelenthette (Nógrádban pl. ez 57%-ot ért el - PATAY 1958.149.). A második világháború nem okozott nagy károsodást a szatmári állományban. Mindössze a három, vagy négy haranggal rendelkező egyházaktól rekviráltak egyet-egyet, talán mindössze hatot (Csengerújfalu gk., Csegöld rk., Gacsály ref., Pátyod gk., Porcsalma gk., Zajta rk.). Hadi eseményeknek egyedül a kisari református templom két harangja esett áldozatul. Ez együttvéve 4%-ot tesz ki (Nógrádban ugyanez 14%-ra volt becsülhető - PATAY 1958.149.). Hogy a két világháború rekvirálásai révén pusztult-e el „történelmi", azaz ipartörténeti műtárgynak tekinthető harang, és mennyi, nem tudjuk. Csak sejthetjük, hogy ilyen is előfordult, hiszen a Mándról rekvirált (eredetileg Túristvándin volt) 1595. évi harangot a Műemlékek Országos Bizottsága mentette meg a beolvasztástól és juttatta a Nemzeti Múzeumba. Az utolsó ötven év alatt három szatmári történelmi harang lett a természetes elhasználódás áldozata, vagyis megrepedt (régiesen mondva „meghasadt"). 1966-ban a csengeri református templom 1813- évi harangja, amit feltehetőleg tasnádi (esetleg rettegi) mester öntött, 1983-ban Pap Antal Milota számára 1846-ban készített harangja (amelynek öntési szerződése fenmaradt - lásd 2. függelék!), végül 1988-ban került „átöntésre" a botpaládi reformátusok 1798. évi harangja, ami ugyancsak rettegi vagy tasnádi harangöntő munkája lehetett. Ezzel szemben Kishódos 1714. évi harangja elkerülte az átöntést, mint jellegzetes kortörténeti emlék 1996 óta a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapítja. 394