A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)
Néprajz - Ratkó Lujza: Virágfakadás. Egy beregi hímes tojás szimbólumrendszere
Virágfakadás gikus regisztrálásán - technikájának, formai jellemzőinek leírásán és elemzésén - túl annak a mögöttes jelentésnek a megfejtését, ami az adott szokásban betöltött (kultikus) funkcióból következik, s amit a tojás magában-magán hordoz, függetlenül attól, hogy a hagyománytól eltávolodott ember képes-e azt észrevenni vagy sem, sőt függetlenül attól is, hogy készítője tisztában volt-e (van-e) ennek a jelentésnek minden egyes elemével, vagy sem. Félreértés ne essék: egy tárgy pontos leírása, katalogizálása, formai illetve egyéb szempontú elemzése és rendszerezése alapvető és nélkülözhetetlen tényezője a kutatási folyamatnak; a probléma akkor merül fel, ha ezeket a tevékenységeket, amelyek egy elmélyültebb vizsgálódás alapfeltételeinek megteremtésével igen fontos eszközéül szolgálhatnak egy lényegretörő tudományos megismerésnek, végső célnak tekintjük, és beérjük az általuk elérhető, szükségképpen felszínes és erősen egyoldalú eredményekkel! Gondoljunk csak bele: amennyivel veszélytelenebb a puszta leírás, formai elemzés és katalogizálás az értelmezésnél, annyival érdektelenebb és semmitmondóbb is a vizsgált tárgy szempontjából! Mert tudni, hogy egy hímes tojás formai jellemzői alapján hová sorolandó, de nem tudni, hogy mi az, amit besorolunk - vagyis hogy mi az értelme, a jelentése, az üzenete (hiszen a hímes tojás tulajdonképpen egy megtestesült üzenet) -, igazán nehezen nevezhető tudományos eljárásnak. Az értelmezéstől való tartózkodás jelensége mögött egy olyan másik, öntudatlanul működő tényező is rejtőzik, amit kénytelenek vagyunk az „értelemtől való félelemként" - egészen pontosan az értelem megtalálásától való félelemként megfogalmazni. Egy népművészeti alkotás értelmének megtalálása, jelentésének felfejtése ugyanis olyan komoly kihívást jelent a néprajzkutató számára a tradicionális „népművész" részéről, amit nem szívesen vállal, hiszen egy efféle értelmezés tulajdonképpen társalkotói tevékenység, és ilyen módon a vizsgált tárgy alkotója legalábbis egyenrangúvá válik annak kutatójával; másrészt ilyen módon fény derülhet annak a prekoncepciónak a tarthatatlanságára is, miszerint a népi kultúra és megteremtője, a „nép", primitív és elmaradott márpedig a néprajztudomány nem szívesen szembesül azzal a gondolattal, hogy a népi kultúra és alkotásai értelmet, sőt sokszor kifejezetten magasrendű értelmet hordoznak magukban. Mindezek következtében diszciplínánk gyakorlatilag még az értelmezés kérdéseinek elméleti felvetéséig sem jutott el, nemhogy azok megválaszolásáig; sőt, az ez irányba mutató kísérleteket is 5 mindenféle megfontolás - a hibákra való rámutatás és a helytálló következtetések elismerése - nélkül, pusztán a szemléleti különbözőség okán is vagy visszautasítja, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja. A leggyakrabban elhangzó vád az ilyen próbálkozásokkal szemben a szubjektivitás vádja: nevezetesen hogy az A hímes tojások témakörében Makoldi Sándorné munkáit kell itt 6 BAKOS 1989-210. „egzakt" címszó. adatoknak és tényeknek olyan egyéni értelmezését adják, amelyből mindenféle „tudományos objektivitás" és „egzaktság" hiányzik, s hogy magyarázataik amiket általában a „belemagyarázások" kategóriájába sorolnak - megalapozatlanok és „tudományosan" bizonyíthatatlanok. Nézzük csak meg közelebbről, mit is takarnak valójában ezek a közkeletű, előszeretettel használt kifejezések! Tudományosan objektívnek azt a szemléletet szokás nevezni, amely kizárólag a tényekre támaszkodva dolgozza fel tárgyát, ami semmilyen szubjektív (értsd személyes, egyénből kiinduló, azt tükröző) értelmezést, ideológiát nem alkalmaz, s amelyet éppen tárgyilagos és elfogulatlan volta miatt az egyedüli helyes és elfogadható tudományos módszernek vélnek. Ezzel szorosan összefügg az egzaktság követelménye, ami nem más, mint „mérhető adatokra alapozott" pontosság, amely „a szubjektív értékelést nagy mértékben" kizárja.' Ha most megvizsgáljuk kedvelt diszciplínánkat e számára is oly fontos kritériumok szempontjából, akkor bizony felvetődik a kérdés: vajon tekinthető-e „tudományosan objektívnek" és „egzaktnak" az a tudományág, amely a modern kultúrától alapvetően eltérő - tradicionális - paraszti kultúrát kizárólag modern szemlélettel, és ennek megfelelően modern módszerekkel vizsgálja, vagyis saját korának szemléletét, előítéleteit és elvárásait vetíti vissza egy alapvetően másképp működő világra!? Mi ez, ha nem a legnagyobb mértékű - s végső soron a korszellemből fakadó - szubjektivitás? Elvárható-e bármiféle egzaktság egy eleve nem tárgyilagos tudománytól? Fel tud-e tárni bármi lényegeset is tárgyáról, ha nézőpontját eleve eltorzítják előítéletei? Gondoljunk csak bele: azok a szempontok, amelyek a tudományos megközelítés számára meghatározóak és fontosak például egy népművészeti tárgy vizsgálatakor, az alkotó számára másodlagosak, ha nem teljesen érdektelenek voltak! Nemde sokkal „objektívebb", „tárgyilagosabb" és „egzaktabb" az a szemlélet, amely a tradicionális kultúrát mindenféle elfogultság és részrehajlás nélkül belülről, önmaga felől közelítve vizsgálja, és a minden tudomány számára oly fontos tényeket, adatokat eredeti - objektív- környezetükben elemzi!? Csak ez a szemlélet képes ugyanis arra, hogy felismerje és megértse e kultúra lényegét, feltárja belső mozgatórugóit és azt az immanens értelmet, amely a tradíció organikusan felépülő és működő rendszerében megnyilvánul! A néprajztudomány modern alapállásából eredeztethető az a gyakorlat is, hogy míg a fent említett értelmezési kísérletekre gyakran rásütik a szubjektivitás bélyegét, addig az egyes tudományos elméletekkel kapcsolatban nemigen merül fel ez a minősítés, noha ezek éppúgy egyetlen kutató - szubjektum! - egyéni értelmezései, adatokból elvonatkoztatott egyéni következtetései. Csak míg az egyik értelmezés az általánosan elfogadott tudományos szemlésgemlítenem. 173
