A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)
Néprajz - Ratkó Lujza: Virágfakadás. Egy beregi hímes tojás szimbólumrendszere
Virágfakadás Egy beregi hímes tojás szimbólumrendszere Ratkó Lujza „A díszítés nem a tárgy szépségét hivatott emelni, hanem hatékonyságát." Ananda K. Coomaraswamy Ezerkilencszázkilencvennégy telén a vásárosnaményi Beregi Múzeum hímes tojás gyűjteményét tanulmányozva egy különleges tojás akadt a kezembe: nemhogy a múzeumi kollekció egyetlen darabjához nem hasonlított, de még az általam ismert, magyar nyelvterületről publikált húsvéti tojások egyikéhez sem. Különlegessége eredetiségében rejlett, mert - noha voltak rajta olyan ornamensek, amelyek más hímeseken, illetve más népművészeti alkotásokon is előfordulnak (kismadár, páros gyümölcs, spirál, stilizált virág) - azok mégsem az általános sémáknak megfelelő elrendezésben, hanem egyedi motívumok között és egyedi szerkezeti felépítésben jelentek meg. A tojás szemmel láthatóan a népművészet azon alkotásai közé tartozott, amelyek nem valami konkrét dolognak az ábrázolásai, hanem szimbolikus nyelven, vizuális jelbe sűrítve valamilyen fontos, első pillantásra meg nem fejthető üzenetet hordoznak, olyan mögöttes jelentést, aminek felfedezése a hagyomány világából kiesett modern ember számára - legyen az akár egy néprajzkutató - külön erőfeszítést, a szokásostól eltérő látásmódot kíván meg. Pirosra festett hímesünk díszítése savas-maratásos technikával készült: egyik oldalára egy stilizált, virághoz hasonló motívumot, s fölé illetve mellé két-két kisebb, szintén leginkább növényre emlékeztető ornamentumot „írt" készítője, míg másik oldalára egy furcsa, félhold és köralakból megrajzolt „alapzaton" álló, csőrében kettős gyümölcsöt (cseresznyét vagy meggyet) tartó kismadarat mintázott (lásd a tojás rajzát). A tojás készítésének, gyűjtésének helye és ideje meglehetősen bizonytalan, ugyanis - mint a múzeum dolgozói felvilágosítottak - a hímest csak gyűjteménybe kerülése után jó pár évvel, emlékezetből leltározták be. Ennek oka az, hogy a tojás annak a Babus Jolán által létrehozott iskolai gyűjteménynek volt egyik darabja, ami évekkel később a Beregi Múzeum megalakításakor a néprajzi anyag alapjául szolgált. Ilyen módon a tojásról nyilvántartott adatok nem tekinthetők pontosnak; a leltárkönyvben feltüntetett 1959-es évszám és a „Vásárosnamény" helymegjelölés csupán tájékoztató jellegű információként kezelhető. Babus Jolán tevékenységét, gyűjtőkörét ismerve a készítés illetve a gyűjtés helyét Lónyára 1 A tojás rajzát Benke Zsolt, a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársa készítette. 2 Ezúton is szeretném megköszönni a Beregi Múzeum minden munkatársának munkám iránt tanúsított szíves és áldozatkész segítségét. 3 A hímes tojásra rendszerint készítőjének illetve adományozójának neve került - a kettő azonban nem feltétlenül jelentette mindig ugyanazt a személyt, mivel a még fiatalka, gyakorlatlan kislányok számára sokszor édesanyjuk, idősebb nőrokonuk vagy keresztanyjuk „írta meg" a hímeseket. vagy környékére is tehetjük. Nem igazít el pontosabban a tojáson található felirat - „Kosa Erzsébet" sem, ami a szokásoknak megfelelően minden valószínűség szerint a készítő személyét jelzi. 3 Hogy megfejthessük hímes tojásunk üzenetét, meglehetősen járatlan ösvényre kell lépnünk - a magyar néprajzi szakirodalmon végigtekintve ugyanis tapasztalhatjuk, hogy diszciplínánk, ha csak teheti, távol tartja magát az értelmezéstől. Leír és csoportosít, elemez és rendszerez (legtöbbször formai vagy funkcionális szempontok alapján), történelmi összefüggéseket keres és párhuzamokat vonultat fel más népek kultúrájából - de hogy valamilyen értelmet próbálna meg felfedezni az általa vizsgált tárgyakban, jelenségekben, egyáltalán magában a paraszti hagyományban, arra csak igen kevés példa akad. Honnan ez az értelmezéstől való tartózkodás? Mi az oka ennek a már-már módszerként is felfogható hiányosságnak - annak, hogy tudományágunk nem mer és nem is akar elrugaszkodni a jelenségek szintjéről, az empíria sovány, ámde annál biztosabb talajáról? E probléma gyökere nézetünk szerint abban az ellentmondásos, tudathasadásos viszonyban rejlik, ami a néprajztudományt a paraszti kultúrához fűzi; viszonya tárgyához akaratlanul is az életképesebb, a „győztes" viszonya - gyakran nagylelkű leereszkedése - az életképtelenebbhez, az elavulthoz, a „legyőzötthöz". A néprajz ugyanis modern tudomány, annak a modern kornak a szülötte, amely a hagyomány ellenében jött létre, s amely minden hagyományost elsorvaszt (így - többek között éppen a tudományok által kifejlesztett eszközökkel - sorra megszüntette/megszünteti a tradicionális rendben működő népi kultúrákat is); modern szemléletével, modern elméleti és módszertani alapállásával mégis arra érez hivatást, hogy egy alapvetően más: tradicionális kultúrát vizsgáljon. Tudományunk mindmáig nem tisztázta ezt a közte és tárgya között fennálló lényegi különbséget, s ebben rejlik minden hiányosságának és tévedésének végső forrása is: nevezetesen hogy kizárólag fenomenologikus és empirikus módszerekkel közelít a paraszti kultúrához, s így annak csak az empíria és a ráció keretein belül eső felszíni rétegét képes meglátni! Nem volt képes felismerni, hogy a néphagyomány alapvetően nem racionálisan épül fel, hiszen alapját a szakrális világszemlélet, az organikusság és a kontinuitás képezi: ennek a három tényezőnek az egysége adja azt a rendező erőt, metafizikai bázist, A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXIX-XL. 1997-1998. 171-184. 171
