A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Néprajz - Bodnár Zsuzsanna: Kosárfonás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

Kosárfonás Szabolcs-Szatmár-Bereg; megyében Bodnár Zsuzsanna Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében eddig a kosárfonásról méltánytalanul kevés publikáció jelent meg, attól függetlenül, hogy a Szabolcs-szatmári nép életében ez a kismesterség mindig jelentős szerepet játszott. Sajnos e témával kapcsolatban nagyobb terjedelmű, monografikus feldolgozású publikációk nem születtek, de még kéziratok sem állnak a rendelkezésünkre. A sokak által ismert Honismereti kutatások SzabolcsSzatmárban sorozatban Ballá Gedeon a dombrádi füzesről ír (BALLÁ 1975). Ez a tanulmány azonban néprajzi szempontból kevésbé használható. PAPP 1975-ben szintén csak utalásszerűén foglalkozott a kosárfonással, a kosarak fajtáival. Magam egy korábbi tanulmányomban (BODNÁR 1984.) részletesen írtam a kosárfonásról, fajtáiról, de nem foglalkoztam díszítőművészetével. A kismesterség részletes bemutatásával a célom az, hogy a fűzvesszőből készült kosarak évszázadok óta tartó jelentőségére rámutassak. Foglalkozom azzal is, hogy napjainkban milyen szerepe van a vesszőkosaraknak a paraszti gazdaságokban. írok az egyes kosárfajtákról, azok területi elterjedéséről, elkészítésükről, funkcióikról és sorra veszem a megye múzeumaiban található valamennyi típusú fűzfakosarat. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében régen a folyók (Tisza, Szamos, Túr) mentén hatalmas árterületek voltak. Ezeket a területeket nemcsak nagy áradásokkor, hanem egész éven át víz lepte el. A vizes területek egy részét mocsári erdők, főleg füzesek borították, amelyek a környék lakosainak fontos alapanyagot szolgáltattak. A Tisza szabályozása idején az ártér összeszűkült, a kialakult falvak az ártéren kívül kerültek. A mocsarakat lecsapolták, termékeny földekké tették. Az ártéren belül megmaradt füzesek fennmaradtak, a nagyobbakat sokszor telepítéssel továbbfejlesztették. Hogy a folyószabályozás, vízrendezés milyen hatással volt a kosárfonásra, azzal a későbbiekben még részletesen foglalkozom. A vízmenti lakosok, akik vesszőmunkával foglalkoztak, különbséget tettek a hagyományos és az újabban elterjedt vesszők között (KOZÁK 1976.). Az előbbinek vadvessző, az utóbbinak nemesvessző a neve. A vadvesszők közül legjobbnak tartották a maloggyát (mandulafűz). Ennek levele hasonlít a manduláéhoz. Ez a fajta mindig bokor marad. Kiváló tulajdonságai miatt - szívós volt és nem törött - mindenféle vesszőmunkára felhasználták. Hosszirányban könnyen hasad, meghántva fehér és fényes. Könnyen hántolható, értékes kosárfonóanyag. Kevésbé volt jó a veresvessző, amely a fűzfákon nőtt. Ennek a vesszőjét is lehetett mindenre használni, csak nem volt olyan tartós, mint a maloggya. Hántása nehéz, hosszú száradás után törékennyé válik. A kenderfűz (farkasfűz) levele a kender leveléhez hasonlít. A vessző sárga. Ez még a veresvesszőnél is kevésbé jó, erős, kemény, de könnyen törik. A teljes érés után is inkább csak kiegészítésül használták. A nemesített vesszők közül a legjobbnak az amerikai vesszőt tartották, amely vékony, hajlékony, kemény tartású. Az aranyvessző vagy aranyfűz, melynek piros és sárga változata egyaránt ismert, már nem olyan szilárd, hamarabb szakad. A nemesített vesszők az I. világháború után terjedtek el, és ma már a feldolgozott vesszők kb. felét ezek alkotják. A finomabb munkákat ebből készítik. A vesszővágás szerszámai a századfordulóig a görbekés, a kacorkés, később a gagucs. Az újabb dugványozott fajtákat nem lehetett késsel szedni, mivel a görbe késsel, ha azt a fűzfa ágába akasztották, kihúzták volna a tövet is (TAKÁCS 1967.189.)- Ezért mindig metszőollóval szedték és szedik ma is. A fűzvessző szedésére alkalmas idő levélhullástól tavaszig tart. Ekkorra már elég szívós, erős a vessző. A kosárfonó falvak lakosai szedés idején napokig kinn dolgoztak az ártereken. A szedésnek két fontos időpontja volt aszerint, hogy zöld- vagy feketevesszőt akartak szedni. Az előbbiből készült a fehérvessző hántolással, melyből finomabb dolgokat készítettek. A feketevesszőből viszont kosarakat, kasokat stb. fontak. Hogy a vessző háncsát lenyúzhassák, az ágakat még nedvkeringés idején levelesen, de már kifejlett állapotban kellett levágni (SAJÓVÖLGYI 1895394.). Erre legalkalmasabb volt az augusztus, szeptember. A feketevesszőnél éppen az volt a fontos, hogy a bőre le ne jöjjön, tehát a nedvkeringés megszűntével kellett leszedni, novembertől kezdődően. A kosárfonásnál felhasznált vessző lehet zöldvessző, hántolt vagy főzött. A munkafolyamatok a vessző minősége szerint különbözőek lehetnek. Hántoláskor a természetes állapotában lévő zöldvesszőről lenyúzták a héját. A hántás nagyon egyszerű és könnyű munka. Az így nyert vessző színe sárgásfehér, ezt a színét sokáig megtartja. A hántolás mesterséges módja a vesszőfőzés. Menete a következő: a főzés kb. 2-3 m-es nagy üstökben történik, amit a földbe építettek be. Az üstben vizet melegítettek, majd a forró vízbe 2-3 mázsa fűzvesszőt tettek, ezt deszkával betakarták, hogy a párájában főjön meg. Általában 2-3 óra hosszáig főtt attól függően, hogy milyen minőségű volt a vessző. (BODNÁR 1984. 120.) A főzésnél fontos volt, hogy állandó tűz mellett, folyamatosan főjön. Ez határozta meg a főzött vessző tulajdonságát. Amikor lement róla a haj, akkor lehetett jól használni, ha ráfőtt, nem. Amikor a forró vízből kiszedték, rögtön hideg vízbe tették. Ezután következett a hántolás. A főzött vessző hántolásának folyamata megegyezik a nyári vessző hántásáéval. Színe téglavörös, s minél erősebb ez a szín, annál szebb a vessző. A főzést így festési eljárásnak is tekinthetjük. A különböző fajtájú vesszők különbözőképpen színeződnek el. A főzött vesszőről azt tartják, hogy kisebb értékű, mint a nyári fehérvessző. A főzött vesszőt kúpokban szárították a napon vagy a szobában a kemence mellett. A hőmérséklet nem haladhatta meg a 25-30 C-fokot, mert a túlságosan kiszárított vesszők könnyen hasadtak. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 227