A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)
Istvánovits Eszter–Kulcsár Valéria: Pajzsos temetkezések a Dunától keletre eső kárpát-medencei Barbaricumban
Az alföldi szarmatákra jellemző környezetben előforduló antennás pajzsdudorokat a hortobágy-porosháti és a Nyíregyháza-Árpád utcai együttesek alapján (ZOLTAI 1941.274-275., ISTVÁNOVITS 1986.Kat.114 .) a III. századra keltezhetjük. A II. század legvégén és a III. században elsősorban a germánokkal szomszédos peremterületeken fordulnak elő pajzsok szarmata környzetben 16 . Az antennás csoport elterjedési területe ezen belül is zárt: a Felső-Tisza-vidék legkorábbi szarmata leleteinek kapcsán körülhatárolt északkeleti térségre (ISTVÁNOVITS 1990.102.) korlátozódik. A tulajdonképpeni szarmata világban a pajzs nem ismeretlen, fémumbóval megerősítése viszont idegen. A rokon szkíták - amint az az ábrázolásokból (a többi közt a híres szolohai fésű alapján) tudjuk - könnyű és kicsi, fából készült változatos formájú, de azonos funkciójú pajzsokat használtak. A könnyű fegyverzetű harcosok védték vele felsőtestüket és fejüket, de használhatták a lóról leszálló lovasok is (SZOKOLSZKIJ 1955.15-16.). A szarmatákról (roxolánokról) egy i.e. I. századi esemény kapcsán Strabon azt írja, hogy „marhabőrből készült sisakokat és mellvérteket használnak, vesszőből font pajzsokat viselnek, ezen kívül dárdákkal, íjjal és karddal védekeznek" (VII.3.17.). (Vagyis a könnyű fegyverzetű szarmata harcosok védőfegyvereinek régészeti nyomaiban nem reménykedhetünk.) Tacitus, aki ugyancsak a roxolánok kb. egy évszázaddal későbbi harcmodoráról számol be, azt a megjegyzést teszi, hogy "pajzzsal védekezni nem szokás náluk" (Hist. I. 79.). Igaz, adott esetben pikkelypáncélzatú catafractariusokról, vagyis nehéz lovasságról van szó, s ez esetben még egy védőfegyver nem feltétlenül indokolt. Hogy az.alföldi iráni népcsoportok használták a pajzsot, bizonyítja Ammianus egy helye (XVII.12.10.), ahol a 358-as eseményekkel kapcsolatban Zizais népéről írja, hogy a császár előtt „mindnyájan eldobták pajzsukat és lándzsájukat". A fentiek fényében - elsősorban Strabon adatára gondolva - nem meglepő, hogy a szarmata millieu-ből előkerült pajzsdudorok idegenek a környezetükben és przeworski típusokat idéznek. Az Azov melletti Viszocsinoban, egy szarmata kurgán tajnyikjában 17 - több római fémedény társaságában - talált umbó (BESZPALIJ 1985.) legközelebbi analógiája a lengyelországi Opatowban lelhető fel Przeworsk kultúrás környezetből, a késő római kor korai szakaszából (GODLOWSKI 1970.12-13., 11.24.). Nem az egyetlen pajzslelet ez, amely szarmata környzetből származik a keleti sztyeppén. A Don környéki Jelizavetovszkajából meót-szarmata anyagban pajzs fémlemeze fordult elő (SZOKOLSZKIJ 1955.23.). A Budzsaki sztyeppén (a Dnyeszter és Duna között), a Jalpug tó nyugati partján, Kurcsiban padmalyos, kirabolt szarmata (III-IV. század) sírból származó pajzsdudor és fogó (FOKEJEV 1991.58.) ismert 18 . Visszatérve a felső-tisza-vidéki csontvázak mellett talált antennás pajzsok csoportjára, felmerül a kérdés, hogy ezekben az esetekben beszélhetünk-e a két nép Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a quadokkal szomszédos szarmata Barbaricumban ugyanakkor hiányoznak a pajzsos temetkezések ebben az időszakban. A sírhoz tartozó kis fülke, rejtekhely, amelybe esetenként az értékesebb mellékleteket rejtik. A Kárpát-medencétől keletre fekvő szarmata terület kései pajzsleleteire a kúpos típus kapcsán még visszatérünk. 70