A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)
†Némethi Mária–Klima László: Kora avar kori lovas temetkezések
egyes etnikumok néppé válásuk és etnika tudatuk olyan szintjén álltak, amely az idegen elemek befogadását vagy a másokhoz való csatlakozást könnyen lehetővé tette. A „barbár" etnikai tudatot ez különbözteti meg a mai etnikai, nemzeti tudattól. (Ebből eredhet a korai magyar állam feltűnő befogadókészsége is.) A népvándorlás kori etnikai csoportok könnyen átléphették saját „népiségük", népi identitásuk korlátait. A legfontosabb összetartó erő nem gazdasági jellegű volt, hanem a közös eredet tudata, amely előtte állt a nyelvi rokonságnak is, illetve a különböző típusú - vagy éppen rokon - nyelveket beszélő etnikumokat a domináns etnikum erre hivatkozva tudta saját fősége alatt egyesíteni. Ezt megkönnyítette, hogy egy igen nagy eurázsiai areában, az uráli, paleoszibériai, altáji, iráni népek körében az eredetmondák több közös motívumot tartalmaznak. A dominanciát azonban környezetükben nyilvánvalóan azok a csoportok tudták megszerezni, amelyek gazdaságilag erősebbek voltak, és ily módon néppé válásuk folyamatában is előrébb tartottak. A népvándorlás kori nagyállattartó népek egymás közti kapcsolatai nem „államközi" keretek között zajlanak, a békés, vagy békétlen változások nem államok születésével, eltűnésével vagy az államhatárok átalakulásával járnak. A kor politikai változásai az egyes etnikumokat rendezik át folyamatosan. Tehát egy-egy etnikum - anélkül, hogy tárgyi, szellemi kultúrája gyökeresen megváltozott volna - időről-időre más neveken jelent meg a történeti forrásokban. (Ld. a magyarok szabir, onogur, türk, baskír neveit.) Ebből következően, ha az a szándékunk, hogy a kárpát-medencei avarok elődeinek és az egyes kora avar kori csoportoknak nevet találjunk, akkor az elméleteinkbe beépített népnevek korlátozott időtartamú használatára is gondolnunk kell. A népnevek keresésének mindenképpen a tárgyi emlékek összehasonlító elemzése után kell következnie. Az ilyen jellegű kutatás már hozott eredményt a korai avarok műveltségének származtatása terén. Bóna István nyomán látjuk ennek a kultúrának belső-ázsiai és közép-ázsiai elemeit. A belső-ázsiai eredetet újabban Mesterházy Károly a gyűrűs markolatvégű kardokról, a hosszú köpűs kopjáról és egy sajátos temetkezési rítusról, a három részleges lóval való temetkezésről is kimutatta (MESTERHÁZY 1987. 230238). Az ukrajnai, dél-oroszországi VI-VII. századi nomád csoportok korai avar kapcsolataival pedig BÁLINT Csanád (1990. 100.) és SOMOGYI Péter (1987., 1991.) is foglalkozott. Bálint Csanád véleménye szerint a martinovkai csoport azzal a népvándorlási hullámmal került a dél-oroszországi sztyeppékre, amellyel az avarok a Kárpát-medencébe (BÁLINT 1990. 93.). Az ilyen példák sokasodása is jól rávilágít az eurázsiai sztyeppe kusza etnikai viszonyaira a népvándorlás idején. Az egyes etnikumok folyamatos változása a történeti források szerzői, összeállítói számára nehezen értelmezhető. Erre éppenséggel nagyon jó példa az avar vándorlás zavaros tálalása (idézi CZEGLEDY 1954. 9-10.). Pedig ebben az esetben is csak arról van szó, hogy egy népvándorlási hullám két földrajzi végpontja között a vándorlók etnikuma folyamatosan változott a csatlakozások, leválások következtében, és változott a vezető csoport, ami tükröződött a vándorlók elnevezésének alakulásában is. 174
