A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

Korek József: Búcsú Csiszár Árpádtól (1912–1989)

mellett a szellemi népi anyagot is gyüj'tötte, elsősorban a halál, a temetés, a születés misztériumait, hisz e téren olyan ismeretek birtokába jutott, amely más néprajzi muzeológusnak nem adatott meg. Sokat gyűjtött, keveset publikált, de ami megjelent, az kitűnő. Hiszem, hogy Sára lánya befejezi az életmű e részét is, amelyet nehéz látása, majd vaksága miatt már évekkel ezelőtt kénytelen volt részben abbahagyni. A nyíregyházi múzeum messze esett Naménytól, még Jósa Andrásnak sem sikerült hatósugarát idáig kiterjesztenie, csupán Sőregi János vállalkozott egy szamosi vizi „expedícióra", hogy a fehér foltra egy-két régészeti lelőhelyet berajzoljon. Csiszár Árpádot izgatta a Tiszahát, Bereg múltja, a tarpaí paleolit teleptől az ecsedi lápvárig. A 20-25 ezer év között megfért a kisvarsányi neolitikus telep, a sonkádi szamosi kerámia, Zajta, de az Árpád-kori falvak nyoma is Kisvarsányon és Tákoson. Abban is hasonlított Sőtérhez, hogy ő maga csak felfedezte a lelőhelyet, azután megkereste azokat a szakembereket, akik a feltárást elvégezték úgy, hogy a szervezés és cipekedés kemény munkája mindig az övé maradt. Mekkora volt az öröme, mikor Ákos fia egy teológus kollégájával kiásta a hunkori kutat, benne a két korsóval, amelynek füle szakadt. О maga magyarázta meg nekem, hogy másszak le a keskeny kútba, nézzem meg az alját, fával van az bélelve, mert ez itt a népszokás és biztos, hogy 1500 évvel korábban is így készítette el a kutat a kútásó. Ha megcsillant a napfényben az obszidián, leszállt a kerékpárról, térdig dagasztotta a sarat a szántásban, s egy tárggyal, egy lelőhellyel lett több, lassan szinte minden korszakból eltűnt a fehér folt. Begyűjtötte Babus Jolán páskomi rézkori edényeit, sokakat beoltott a régészet szeretetével, közöttük a tarpai dr. Bakó állatorvost, aki igazi régész baráttá lett és emlékének máig is adósa a magyar régészettudomány. Nem öncél volt nála a gyűjtés, hanem kultúrmisszió, az igazi falukutatók tárgyiasult tudatos képviselője volt, hogy neveljen és tanítson. Mikor már megtelt a pince, megindult a világosság felé. Mint jó közösségi, nyílt ember, megtalálta a kapcsolatot a helyi vezetéssel, s az alkalmi kiállítások sora meghozta a múzeum számára a hőn óhajtott épületet, a járási pártbizottság volt épületét. Bereg nemcsak a szakemberek, de a helyiek, megyeiek, sőt ország és világ számára is nyitott könyv lett a csodálatos dolgokkal, köztük is a kiemelkedő fehér gyászszoba berendezésével. Nagyon szerette Bereget, de nem volt irigy. A Magyar Nemzeti Múzeum tőle kapta a századvégi iskola szemléltető képanyagát, az „úr, ír" betűmintákat, a Józan Péter és Részeges Pál figyelmeztetőt csakúgy, mint a Székely Bertalan lenyomatokat történelmi eseményeinkről. Nem volt féltékeny, más néprajzosnak is helyet adott, bár kevesen mentek a tájra, mert tudták, hogy csak böngészni lehet utána, és inkább a filmesek, tévések szálltak rá, használták ki tudását, készségét anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenszolgáltatást kapta volna érte. Nem rozsdatemető volt a pincében, rendezett és megtisztított anyag, amelyet Margit keze sikált, dörzsölt fényesre, jobban vigyázva a múzeumra, mint saját himi-humijára. Jó volt a kapcsolata Csallány Dezső igazgatóval, aki a szűkös anyagiakat kiosztotta, ez az éhhaláltól megmentette a múzeumot, de életet Csiszár Árpád maga lehelt belé. Több volt a pénz Németh Péter vezetése alatt, de a pénzügyi omnipotenciával hadilábon állt Árpád bátyám és inkább maga próbálta megszerezni a minimális anyagiakat, amin ma csak mosolyogni tudunk. Nemcsak múzeumalapító, de ember volt, kivételes ember. Hat gyermek mellett a havi 600 Ft államsegélyből a szilváskenyérre sem futotta, de nem zúgolódott, 9