A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

Vörös István: Szabolcs ispánsági székhely Árpád-kori állatcsontleletei

Az Árpád-kori telepeken általában kevés a vadállatcsont. A leggyakoribb nagyvadak a gímszarvas, az őz és a vaddisznó. Ritka a bölény, 10-11. sz-i maradványai Esztergom-Szentgyörgymezőről ismertek még (VOROS 1989.). A csontok felületén található vágásnyomok adatokat szolgáltatnak a korszak állatfeldolgozásának módszereiről: - frontalis síkban hasított basioccipitale, atlas, epistropheus: a koponyát a nyakról úgy távolították el, hogy a koponya mögött közvetlenül egyetlen haránt irányú vágással vágták le a fejet; ezzel a vágással vagy a koponya basalis részét, vagy az atlas/epistropheus craniális részét hasították le. - sagittalis irányban hasított csigolyák: az állatok bontásakor a törzset (csigolyasort) két részre hasították szét. A csigolyasor kettéhasításával egyidejűleg a koponyát is széthasították. Erről tanúskodik a telepekről előkerült nagy számú koponyatöredék is. - sagittalisan hasított scapulák, leütött caput femorisok: az állat bontásakor, illetve a hús lefejtésekor ejtett vágások. - a könyök és a csánk Ízület külső (hátsó) oldalról történő szétfejtéskor sérültek meg az ulna/humerus és a tibia/calcaneus felületei. A kora Árpád-kori Szabolcs ispánsági székhelyen előkerült háziállat csontok fajok szerinti megoszlása azokkal az Árpád-kori településekkel mutat nagy hasonlóságot, amelyeken elsődlegesen az extenzív nagyállattartás a jellemző (BOKÖNYI 1974., VOROS 1989.). A háziállatállományban a kisállatok (juh/kecske/sertés) szerepe - de legalábbis az elfogyasztott állatok között - nem volt jelentős. A magyarországi 10-13. sz-i településeken a három gazdasági haszonállat a szarvasmarha/juh/sertés maradványainak a száma és egymáshoz viszonyított aránya különböző (7. Táblázat, BÖKÖNYI 1974., KOVALOVSZKI 1980., VÖRÖS 1989.). Az eltérés a település földrajzi környezetének, a település gazdasági jellegének és a lakosok húsfogyasztási szokásainak a függvénye. Ebben a korszakban a „paraszti" és a „kisnemesi" gazdaságokban a juhok száma 4-5-szöröse a szarvasmarháénak (lásd GYORFFY 1987.).Az eltérő testméretű szarvasmarhák előfordulásából valószínűsíthető, hogy a nagyobb testű, erősebb típust (vagy ökröt?) igavonásra használták. Az ekékhez általában 4 ökröt, a szekerekhez - típustól és terheléstől függően 4-6-8-10 ökröt fogtak be. A vadászat az Árpád-korban már nem élelembiztosító tevékenység, hanem trófea és sportvadászat volt. Az Árpád-kori településeken a vadászott vademlős maradványok előfordulási aránya 0 és 4,5 % között változik. 1 A fotókat Polinger János, a rajzokat Nagy Katalin készítette. 183