A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
levelek idevágó mondatai stb.) és a történeti munkákra. Természetesen műfajproblémák csak az utóbbiakkal kapcsolatban merülhetnek fel. Három fő műfajt különböztethetünk meg. (E műfajtörténeti szempontot több kutató felvetette. Vö. Győry: 1948. — Mezey: I960.). Ezek közül a geszta (a latin „res gesta", tulajdonképpen 'viselt dolgai valakinek') egy személy vagy egy nemezt tetteit tárgyalja, inkább okozati sorban, mint időrendben ábrázolja az egymást követő eseményeket. Ennél fogva ez a műfaj alkalmas arra, hogy epikus kompozíciót őrizzen meg, illetve epikus énekek önállóbb részeit viszonylag részletesen közölje. Nem véletlen az sem, hogy a franciából egész Nyugat-Európában elterjedő chanson de geste éppen ezzel a történetfajtával tart, nevéből is jól kivehetően kétoldalú kapcsolatot. Ezzel szemben az annales tulajdonképpen évkönyv, egy-egy esztendőhöz kapcsolja, szárazon felsorolja, de nem kommentálja a lett eseményeket. Hasonló ehhez a krónika is, amelyben ugyan valamivel több a szövegalakítás, de még mindig az egyszerű időrend uralkodik, a szerző nem komponál és nem is nagyon értékel. Az annales és krónika is megőrizhet valamit a korabeli szájról szájra adott epikából, de rendszerint erre éppen csak utal, magát a motívumot, epizódot említi meg, anélkül, hogy ebből az utalásból következtethetnénk annak eredeti jelentésére, formájára. Ennek következtében hősepikánk nyomozásában a gesztákra sokkal többet építhetünk, az annales és a krónika kevesebbet ér (Kristó: 1966.). Nem véletlen az sem, hogy melyik történetírás-típus uralkodik. Ahol erős a központosított királyi hatalom (mint például Franciaországban, Angliában) ott a gesta a túlnyomó, amely az éppen hatalmon lévők érdekei alapján csoportosítja, forgatja a történeti tényeket. Ahol nagy a feudális megosztottság, (mint például Németországban), ott a kislátókörű krónikák a gyakoriak. Magyarországon a geszta műfaja szerencsére uralkodónak mondható. Ilyen Anonymus Gesta Hungaroruma, ilyen Kálti Márk Krónikája is, ez utóbbi annak ellenére, hogy címében a „krónika" szó szerepel. Voltaképpen az önállóbb jellegű geszta folytatásának számít Thuróczy János Magyar Krónikája, amely azonban már egy ennél fejlettebb formát, a reneszánsz történeti monográfia felé mutató típust képvisel. Meg kell jegyeznünk történetirodalmunkról azt is, hogy készítői szinte kivétel nélkül papok. Thuróczy (mintaszerű elemzése Mályusz: 1967) az első világi szerző, és talán Kézai Simon sem volt felszentelt pap. Az egyházi nézőpont ily módon megszakítatlanul uralkodik középkori történetírásunkban. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy a krónikaíró papok mentesek lettek volna világi érdekektől, hívságoktól, vagy akár irodalmias ambícióktól. Krónikáink zöme pártpolitikai irat, kifejezetten elfogult. Több krónikaírónk határozottan világias felfogású. A számunkra legérdekesebb következménye (egyszersmind bizonysága) ennek az, hogy a pogány kort korántsem elítélően említik, és az Attila-hagyomány egyre inkább előkelővé, divattá válik. Csupán legkorábbi krónikáinkban erkölcsi mérc^ az, hogy ki mióta és milyen következetesen keresztény. Már Anonymus aszerint rangsorolja szereplőit, hogy ezek még a pogány korban mennyire jelentős szerepet vivő családból származtak. Még később még egyértelműbben a valódi történeti előkelőség, vagy az ezt bizonyítani szándékozás számít. Az irodalmias felfogás, amely önálló alkoЬ6
