A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

értem. A keresztyének felemlegették, hogy egyes családi ünnepeken férfiak táncoltak együtt, de a kissé modernebbek táncoltak úgy is fiúkkal, hogy nem érintették egymást, íhanem a zsebkendőnek egyik sarkát a fiú, a másikat a lány fogta. Az esküvő a rabbi jelenlétében, sátor, hippi alatt történt, a házassági szerződés felolvasása mellett, a fénypontja az volt, hogy a vőlegény a lábával egy poharat, vagy más edényt tört össze, miközben azt mondta, hogy „mázel tapp". Egy-egy ilyen esküvő a falu keresztyén lakosának nagy emlékezetes látványossága volt. Esküvőkor a menyasszony haját levágták és nem is engedték kinőni. Ha hajadonfővel járt, parókát viselt. Ha a zsidóasszony paróka nélkül volt, akkor a fejét bekötötte. Ez a bekötés nem úgy történt, mint a keresztyén menyecskék kötötték be a fejüket. A homlokon keresztül vették, és fejtetőre simítván hátul kis görcsbe kötve hordták a kendőt. Különben a zsidó asszonyok viselete a középosztály viseletéhez igazodott. Különösebben nem divatoztak, az állandó elfoglaltságuk erre nem is adott volna alkalmat. Faluzni nem jártak, vendégségbe nem mentek. A kocsmában és boltban történt dolgok, hitelezési kérdések is szigorúan köztük maradtak. Pletykák tőlük nem indulhattak el. Ez a többi lakosok részéről a bizalmat erősítette. Csak az egészen közeliek tudták egymást látogatni. Olyan családoknál, ahol a férj valami kisiparos cipész, bádogos, asztalos stb. boltjuk nem volt, az asszonyok szabadabbak voltak, nem kötötte le őket az állandó ügyelet, így könnyebben kimozdulhattak, mehettek át a szomszédba, de természetesen a szombat és a ház rituális rendje őket is korlátozta. A falusi parasztlányok mindig jellegzetes paraszti viseletet hordtak, amely különbözött a napi divattól. Az ún. kisasszonyok, értelmiségiek vagy gazdagok lányai falun is a többé-kevésbé aktuális divat szerinti ruhákban jártak. A parasztlányok közül senki sem hordhatott fejfedőt. Női kalapot csak a kisasszonyok hordtak. A zsidóláriyok a kisasszonyokkal egyformán igyekeztek öltözködni és a kalapot is feltették. Ebben szegénység és gazdagság szerint nem volt köztük különbség. A már említett Róth Magda a 1930-as évek végén elmondta, hogy most a pászkasütésből felruházkodom és még kalapot is tudok venni. A zsidólányok az egykorú keresztyén lányokkal tegeződtek. Férjhez menetelük után ez csak a bizalmasabb ismerősöknél maradt meg, de mivel a közvetített házassággal az asszony más faluból jött, új kapcsolatok jöttek. Középkorosztályhoz tartozó asszonyok, vagy nagyobb gazdák és feleségeik névről szólították őket, de már a kisebb parasztság részéről a megszólítás: Katzné asszony az alacsonyabb keresztyének részéről a megszólításuk „ténsasszony" volt. Meg kell még jegyezni, hogy a zsidó nők a templomi zsinagógai összejöveteleken nem vehettek részt. Egyetlen egy nap volt évente, amikor felmehettek a zsinagóga karzatára és annak a belécezett elején keresztül tekinthettek le a férfiakból álló gyülekezetre. Megkíséreltem a nők munkájával kapcsolatban a család belső, nagyon szigorú rendjét az emlékekből összeállítani, és közelebb hozni a mai fiatalok életéhez. Mert hiszen éppen ez az apró faluban élő kis zsidó réteg a hitlerista pusztítás után teljesen eltűnt, még tárgyi emlékei sem nagyon maradtak. Csak öregek emlékezete őriz a falvak e jelentős részéről egyet-mást. A megmaradt központokban élő zsidóság szá-