A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Gunda Béla: A magyar ethnobotanika európai távlatai

Baumbach Rudolf (1840—1905) — aki szívesen feldolgozott mithológiai témákat elbeszélő költeményeiben — írja: A fekete harkály füves ember. Ismer sok varázsfüvet az erdőben, Amelyek titokban fákadnák, őrködik egy gyökér felett, Amely minden zárat felpattant És minden ajtót kinyit. • Mindezek csak variánsai Plinius közlésének. A História Naturálisban olvasható, hogy a fa ék, amelyet valami pásztor az odúba erősít — mint általában hiszik — kiesik, ha a harkály arra bizonyps füvet rátart (10,40). Trebius szerint — így beszéli Plinius (9,89) — a harkály odújába bevert szeg vagy ék nyomban kiugrik, mihelyt rászáll a madár. Hasonlóan mondja el a történetet Aelian: ha az odú nyílását kővel elzárjuk, és a madár megsejti, hogy ennek vele kapcsolatban valami célja van, hoz egy ellenhatású füvet, s ráhelyezi a kőre. A kő kiugrik az odúnyílásból, mert nem tűri az ilyen terhet. Aelian beszél arról is, hogy a búbosbanka falhasadékban található fészkét sárral elzárják, betapasztják. A madár erre egy füvet hoz, amelytől a sár leválik, s a búbosbanka bejut a fészkéhez. Ehhez meg kell jegyeznünk, hogy az antik szerzők írásaiban a harkályt és a búbosbankát gyakran összecserélik. A mondának további előázsiai szálait (Talmud, Atharvaveda) is bogozhatnánk. (A kérdés irodaimában eligazít: Marzell, HBDA. VIII. 1936—1937:140—142.; 315—320.; IX. 1938—1941:556—570; Rantasalo 1959; Tülhagen 1978:155; Gunda 1989.) A vasfű- és harkály-hiedelem az antik szerzők munkáiból átkerült a korai német természettudományos irodalomba s azokból tovább áramlott szerte Európába s meg sem állt az Uraiig. (A korai olasz, francia, angol természettudományos munkák közép-európai hatását külön kellene vizsgálni.) Természetesen lehetséges az is, hogy Plinius olvasói (régi kollégiumi tanárok, lelkészek, diákok) olyan személyekkel beszélgettek erről az antik botanikai-zoológiái ismeretről, hogy az írott források nélkül is hagyománnyá válhatott. Az ethnobotanika területén való mostani járás-kelésemnek ezzel a végére értem. Talán érzékeltetni tudtam, hogy a növényeinkhez fűződő hiedelmek, gyógyító eljárások mennyire az antik, a középkori és a mai Európa hiedelemvilágában gyökereznek. Természetesen a legendák, mondák, varázslatok, gyógyító ismeretek növényeinkhez különböző forrásokból és különböző időben rakódtak le. A hiedelmek — mint minden más néprajzi komplexum— nem egyrétegűek, nem azonos korúak, s nem ugyanaz a hullám sodorta őket egymáshoz. Ismeretesek az egész magyar népterületen felbukkanó praktikák, mithikus elképzelések s reliktumszerűen megjelenők. Valamely növényhez fűződő hiedelmek, szpkások különböző forrásból csörgedezhetnek tovább az élet medrében. A növényt magát, a nevét,

3 hasznát már ismerhettük, s a mithikus elképzelések, a 3 A magyar növénynevek korai gazdagságára újabban Grynaeus T. hívta fel a figyelmet (Gyógynövényismeretünk a reneszánsz és a reformáció korában. Orvostörténeti Közlemények 109—112. Budapest 1985. 105—110). 18