A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Voigt Vilmos: A magyar verses epika. A hősepika kutatástörténete
szerzetesi életelveket kérik számon. A világi irodalom kezdeteinek tarthatjuk őket, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy valamelyes nyoma még az Artus-epikának is lehetett Magyarországon, a trójai és Nagy Sándor-történetek pedig biztosan megvoltak országunk déli felén. Német énekesek ittlétét tudjuk, viszonylag huzamosabb a provanszi—francia hatás is. Bizánc alkalmasint befolyásolja középkori krónikáinkat. Szomszédaink közül a lengyel történeti irodalommal a legtöbb a kapcsolat, ez folklór jellegű is lehetett olykor. (Ilyen motívum a szarvasüldözés, a járványt gyógyító fű, néhány címermonda stb.). A délszlávok viszont ekkor sokat tanultak tőlünk. Reneszánsz epikus irodalmunk irodalmi jellegű, csak huzamosabb alászállás után jut el a népköltészetbe: egyrészt a történeti ének — históriás ének — történetibb tárgyú ballada; másrészt a trufa, — mese, — pípverbiumok csatornáin keresztül. Feltűnő az a tény is, hogy nálunk a történeti ének viszonylag kései, és korántsem olyan gazdag, mint szomszédaink (morva, szlovák, délszálv) akár magyar tárgyú, vagy magyar szereplőket is felvonultató, párhuzamos hagyatéka. A voltaképpeni magyar epikus népköltészet egyetlen számottevő verses műfaja, a ballada nem a magyar hősepikából származik. Eddig egyetlen ilyen nyomot sem sikerült hitelt érdemlően dokumentálni. Ami valóban hagyományos a magyar hősepikában, az irodalmi jellegű: Zrínyi honvédő eposza, amelyet a históriás ének, a középkori krónikák előznek meg, sőt azt is megengedhetjük, hogy még ennél korábbról is dereng valami az ősformák kedvelői számára. A török hódoltság korszaka műfajtörténetileg későn következik be ahhoz, hogy akkor jelentős folklór jellegű epika bontakozhasson ki. Irodalmunkban viszont ez az az időszak, amely megteremti a magyar epikus költészet huzamos hagyományát, amely később is megmarad. A szabadságküzdelmek adják a történeti ének és a ballada sajátszerűségét. A hagyományos magyar folklorisztika a "XVI. századig kereste a magyar hősepikát — már láttuk, mily csekély eredménnyel. Az, ami folklórunkban fennmaradt, a Thököly és Rákóczi-korszakig vezethető vissza. Noha e hagyomány folytonossága sem mindenben bizonyított, számolnunk kell utólagos és iskolás hagyományképződéssel is, voltaképpen mégiscsak azt mondhatjuk, hogy a kuruckpri (Voigt: 1978.) epikus folklór az a réteg, ameddig a múlt században gyűjtött folklór alkotásokból, illetve levéltári források megőrzött korabeli adataiból következtethetünk. A bujdosóének és rabénekek, balladáink első hitelesíthető nyomai a XVII. század legvégétől kezdve állnak rendelkezésre, és ekkor már nem a hősepika, hanem folklorisztikai szempontból a ballada 1 ** és a népdal keretébe tartoznak, azért részletesebben ott is beszélünk róla. Formai szempontból ez a kései átmenet azt is eredményezi, hogy balladáink és népdalaink egyébként egymástól szinte megkülönböztethetetlen metrikája és dallamvilága (sőt, bizonyos fokig poétikája is) azért ilyen egyöntetű, mivel e kései korban már egymástól csak árnyalatokban különböző módon fejlődhetett. Ami e záró korszak nemzetközi összefüggéseit illeti, itt a morva és szlovák történeti ének és történeti ballada, a Kárpátokban és az egész Balkánon ismert ballada és egyéb verses epika adják azt a keretet, ahová 105
