A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)
Banner János: Emlékezés Létay Balázsra
Ha valaki azt hinné, hogy az aranyosrákosi Létay Balázsról szóló elismerést, a kettős előnevű nagybányai és németszögyényi Jósa András a nemesi előnév miatt írta, az csak arról tenne bizonyságot, hogy nem ismerte sem az egyik, sem a másik embert. Létay Balázs egész rokonsága az aranyosrákosi határ egy-egy párholdnyi kis földecskéjét maga művelte, csakúgy mint az erdélyi és alföldi parasztság előnév nélküli ezer és ezer dolgozó magyarja. Rokonsága egytől-egyig az ő már is megismert hajthatatlan jellemét tükrözte akkor, amikor a távoli Rohotyn környékén eltemetett hadapród gyászünnepén a végzet ellen keményen zúgolódva, míg az egyszerű falusi unitárius templom padjait is öklével verte, érezve az egész falut ért nagy vesztességet, pedig még csak nem is sejtette, hogy a halál Posta Béla legszebb magyar régészeti elgondolását hiúsította meg örökre; Jósa András pedig — bár kegyelettel őrizte őseitől örökölt nemesi oklevelét, de csak azt a kutyabőrt becsülte, amit az élet becsülettel végzett munkájának eredményeivel szerzett meg az ember. Ezt látta meg Létay Balázs hét hetes lankadatlan munkájában, ami még őt is a fáradhatatlan örökké — nemcsak több műszakban, de igen különböző területeken — dolgozó embert is meglepte. Csak Posta Béla nem csodálkozott, — olvasta Jósa András elismerő jelentését, mert ő tudta, hogy Létay Balázsnak „nem megerőltetés, ha a nap 24 órájából tizenkettőt íróasztal mellett töltött; folytonos egyenletes elmélyülő munkában." * De lássuk — ha még ezek után is szükség van rá — ki volt Létay Balázs ? Röviden felelhetnék erre a kérdésre. Ha a kitartó munkának, az istenadta tehetségnek ós a kötelesség teljesítésének szobrot akarnának állítani, azt ajánlanám Róla mintázzák meg, mert ez volt Létay Balázs. Nyolcvan éve lesz ebben az évben: 1888 október 31-én, AranyQsr.ákoson született. Falujában élte a nem éppen földhöz ragadt szegény székely fiú életót, amelyet olyan költőien, szépen írt meg, Tamási Áron is saját magáról. 1898—1906-ig a kolozsvári unitárius gimnázium diákja, majd 1906—1910 -ig a kolozsvári egyetem történelem—latin szakos bölcsészettan-haligatója. Korán felismerte hivatott ságát, s már harmadéves egyetemi hallgató korában az Erdélyi Múzeum Régészeti Osztályával kapcsolatban levő egyetemi régészeti intézetbe került, amelynek Posta Béla vezetése alatt kifejlődő szelleme, a szó legnemesebb értelmében, irányítólag hatott a korán felismert nagytehetségű székely fiúra. Mikor pár évi tanulás után az intézethez került, már 10 éve vezette mintaszerűen annak minden ügyét Posta Béla. Nem a szemnek dolgozott, hanem a tudományos szervezetet s ezzel az erdélyi régészeti kutatást alapozta meg. Éles szemmel válogatta ki, megfigyelt fiatal munkatársait, akiket a gondos apa szeretetével nevelt, tanított és munkájukat abba az irányba terelte, amelyre hajlandósága, kedve és adottsága is volt. A különböző szakokra így nevelt emberekből állította össze azt a gárdát, amely egymás megértésével, támogatásával, féltékenység nélkül, készült a jövő nagy feladataira. Mindenkinek jutott belőle. A bátor szókimondás sokaknak nem tetszik. De aki maga is a száján hordta a szívét, akinek nem volt titkos, rejtett célja, az jól érezte magát a meghitt környezetben, ahol minden lépése körül az aggódva szorító, de 221
