A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)

Gunda Béla: Néprajz és népművelés

mus építésében résztvevő a parasztság ,alkotásait' kell megfelelően értékelve a legszélesebb körökkel megismertetni s annak jelentőségét tudatosítani. Nem a nóta, a színes viselet ós a tánc jelenti a hagyományos népi műveltséget. Ezek előtérbe állításával elleplezzük a feudális korszak paraszti nyomorúságát ós szemléletünk a narodnyikizmus útjára, a paraszti élet idillikus szemléletéhez vezet. Természetesen a népi műveltséghez hozzátartoznak az előbbiek is, de ezek mellett gondoljunk arra, hogy a múltban a paraszti verejték elsősorban nem a táncolók homlokáról hullott le, hanem a szántó-vetők, az aratók arcán csorgott végig. Tehát a tágabb értelemben vett munka megismertetését helyezzük előtérbe. Sajnos! az iskolai oktatásban alig van helye a magyar paraszt életformájának bemutatására. Az érettségizett diák többet tud a fáraók életéről, mint saját dolgozó népének hagyományairól. Éppen ezért a népművelésnek és a népművelőknek kell pótolnia ezt a hiányt. Ez megtörténhet a falusi iskola honismereti szakkörében és a legszélesebb köröknek sugárzott rádió- és televízióadásban. A magyar rádiónak van egy igen népszerű rovata: az Édes anyanyelvünk. Mindannyian sok tanulsággal és élvezettel hallgatjuk Lőrincze Lajos előadásait. A nyáron a Gyergyói havasokban megkérdeztem -— beszélgetés közben — egy székely pásztorgyereket, aki botjára már nem tarisznyát, hanem tranzisztoros rádiót akasztott, hogy tudod-e, hogy ki a francia állam vezetője. 0 habozás nélkül azt felelte, hogy Lőrincze Lajos. Felvetem itt a kérdést, hogy miért ne lehetne az Édes anyanyelvünkhöz hasonlóan a magyar népi kultúra értékeiről, Édes műveltségünkről ilyen oktató, népművelő műsort sugározni. A másik gondolat pedig az, hogy a népművelés legkülönbözőbb szintjón rá kell mutatnunk arra, hogy a néprajztudomány által feltárt és értékelt anyag tanulságosan dokumentálja a különböző népek békés, egymást megbecsülő együttélését, kapcsolatát s ezzel segíteni tudjuk azokat a politikai törekvéseket is, amelyek a szocializmust építő népeket minél közelebb kívánják hozni egymáshoz. Itt szeretnék egy olyan kérdésre felelni, amely a két világháború között, de még ma is sokai foglalkoztatja a legkülönbözőbb rétegeket, s éppen a népművelés nagyrabecsült munkatársai előtt valamilyen formában gyakran felteszik. Ez a kérdés a mi a magyar kérdése ? Szekíü Gyula szerkesztésében 1939ben egy hasonló című, sokat emlegetett könyv jelent meg, amelynek szerzői minden időkre érvényes feleleteket vagy inkább hosszú fejtegetést próbáltak adni erre a kérdésre. Természetesen számtalan szál köt össze bennünket múltunkkal, múltunk számtalan motívuma, szellemi teljesítményeink kisugárzása, évszázadokon át tovább él és hat. Egy nép, ha megtagadja múltját elveszett! Egy nép nemcsak a nyelvében, hanem a kultúrájában is él! De a kérdéssel kapcsolatban valamilyen örökértékűséget fetisizálni nem lehet, mert ez fejlődésünket akasztja meg. Más volt a magyar a honfoglalás korában, a feudális nagybirtok gyűrűjében s mások lettek az etnikai tulajdonságai a szocializmust építő magyar népnek. Az etnikai tulajdonságok is állandóan változnak és alakulnak. Gondoljunk csak a matyók etnikai jellegének változására. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a matyó etnikumot annyira jellemző színes viseletnek még alig voltak meg a csírái, azután jött a színes viselet kultusza, és 15—20 év óta ez is a múlttólett, mint a summásság. Három gazdasági változás — három változást idézett elő a matyók etnikai sajátságában is. Az alföldi tájhoz, az alföldi emberhez ma éppenúgy hozzátartoznak vagy hozzá kell, hogy tartozzanak modern ipartelepeink, gyáraink, állami gazdasá156