A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 11. - 1968 (Nyíregyháza, 1969)

Gunda Béla: Néprajz és népművelés

sítését. Ebben a felfogásban nemcsak az évszázados népdal hagyományos, hanem hagyományossá válik a kis szatmári falu KTSZ-szervezete, rendszeresen újságot olvasó közössége vagy a modern agrikultúra különböző technikája, művelési módja. Ezt az átalakulási folyamatot természetesen nekünk szintén figyelemmel kell kísérnünk s az már más kérdés, hogy ebben a figyelemmel kísérésben miképpen osztozik az etnográfia és a szociológia. A népi kultúra (a népköltészet remekei éppenúgy, mint a falu társas szokásai s gazdasági életének különböző megnyilatkozásai) jelenünk és történelmünk szerves része. Egy falusi parasztház éppenúgy visszatükrözi a különböző stílusokat (ha nem is hívjuk azokat gót, román vagy más stílusnak) és a társadalmi viszonyok sokrétűségét, mint a kölni dóm vagy a reimsi székesegyház. Csak éppen fel kell tárni a népi kultúra perspektíváit. Népműveléssünknek pedig éppen az a feladata, hogy megfelelő nyelven mindezekre rámutasson s tudatosítsa, hogy a paraszti hagyományok nem kuriózumok, hanem a dolgozó nép évszázados munkáját, gazdasági és társadalmi helyzetét, gondolkodását és alkotószellemét fejezik ki. Nemcsak az a történelem, ami a földből kerül elő, amit a kódexek lapjain olvashatunk, hanem az is történelem, amit magunk körül látunk és amiben benne élünk. A mindenkori jelennek éppúgy van történelme, mint a kőkorszak periódusainak. Csak néhány idevonatkozó példát a szatmári tájakról: a szamosmenti lankák szilvakultúrája a XV—

XVII. századi fejlett magyar gyümölcskert észetnek a maradványa, a szatmár-beregi abarák (szénatartó épületek) bizonyítékai annak, hogy parasztságunk már korábban megismerte a fejlettebb (XIV—

XV. századi) európai gazdálkodás építményeit s alkalmazta azokat, a szatmári fürtös gubák viselete a rideg, pásztorkodó, vásározó, fuvarozó életmódnak a természeti viszonyokhoz való magasfokú alkalmazkodását fejezik ki. Euby Margit több könyvében összegyűjtötte, rendszerbe foglalta a szatmári hagyományokat. Ezekben a hagyományokban éppenúgy előcsillannak a magyar mythológia honfoglaláskori emlékei, mint a feudalizmus társadalmi szabályainak, az úr és paraszt közötti különbségnek, rangnak a megnyilatkozásai. Természetesen a paraszti életforma — különösen napjainkban, a falu szocialista átalakulása során — nagymértékben változik, a parasztság is menekül a múltjától s elveti magától a feudális kor társadalmi szabályait. Minden, a néppel kapcsolatban álló tudománynak ezt elő is kell segítenie. A néprajz sem akar konzerválni! De viszont arra felhívjuk a figyelmet, hogy a ma még élő paraszti múlt emlékeit, s a jelen alakuló hagyományait a múzeumok, a kézirattárak és tudományos értekezések számára rendszeresen össze kell gyűjteni, s azokat feldolgozva, értékelve a közműveltség elé bocsájtani. Éppen a néprajz területére tartozó anyag révén ismerhetjük meg annak a történeti fejlődésnek a végső kibontakozását, amit a XIX. század végi és XX. század eleji paraszti életforma a maga ellentmondásaival, keserűségeivel, társadalmi harcaival jelent. De a paraszti kultúra, a népi műveltség nemcsak a múlttal köt össze, hanem összekapcsolja a szomszédos népek kultúráját, életformáját is. A múltban az uralkodó osztályok a különböző nyelven beszélő népeket számtalanszor szembe állították egymással. Vesztes vagy győztes, de mindenkor véres és szenvedésteli háborúk voltak ennek a szembeállításnak az eredményei. A magyar történelemből számtalan ilyen példát lehetne említeni. A néprajzi kutatások eredményei révén éppen arra mutathatunk rá, hogy a népi kultúra — amikor kifejleszti a maga sajátos ethnikai jellegét és őrzi történeti sajátságait — nem elválasztja egymástól, hanem széles területen összekapcsolja az 154