A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 10. - 1967 (Nyíregyháza, 1968)

Farkas József: Bakos Ferenc a mátészalkai parasztorvos

eljárásait. A gyűjtést megkönnyítette, hogy Bakos Ferencet gyermekkoromtól kezdve jól ismertem s így bizalommal volt irányomban, és az is, hogy egy alanyhoz voltam kötve. így az itt közölt anyag egy ember szinte teljes tudásanyaga. A gyűjtés feldolgozásával már 1957-ben elkészültem, sajnos azonban bizonyos okok miatt publikálni nem volt módomban — az első példánya el is veszett a kéziratomnak —, s így igen értékes felvételeim is elvesztek. Közben 1962-ben Bakos Ferenc is meghalt s ma már múzeumba illó' háza és udvara is az enyészet martaléka lett. Temetése nem mindennapi esemény volt Mátészalkán. Papot nem engedett magához, meghagyta, hogy csak az állatai kísérhetik utolsó útjára. Kétkerekű szamárfogatú kordélyán, melyen évtizedeken keresztül járta a környező tanyákat és falvakat, egy kis cigánylány vitte ki a temetőbe, koporsónak szánt deszkaládában. A temető felé bandukolva kecskék kísérték a kordét. A Vasvári Pál utcában a koporsó lefordult a kordélyról. Nagy üggyel-bajjal helyezte vissza a távolból bámuló utcabeli tömegből néhány ember. „Nem tud nyugodni" — súgtak össze az asszonyok. A kis cigánylány temetés után minden holmit eladott a házaló rongy- és vasgyűjtőknek, s így tégelyei, üvegjei, szerszámai, edényei az ócskavastelepre kerültek. * Az idegen, ha belép Bakos Ferenc házába, azonnal érzi, nem közönséges emberrel van dolga. Háza táján a legnagyobb rendetlenségben ócska fazekak, csontok, rongyok, mindenféle, mások által már nem használt szerszámok sokasága tornyosul. A gyógyító elmondása szerint erre neki mindre szüksége van, mivel soha nem tudja, mikor melyiknek veszi hasznát. Nála mindennek helye van, legyen az bármi. A házába belépve meglepődik az ember. Hirtelen nem is tudja felfogni, hova jutott, csak mikor a homályt kezdi kissé a szeme megszokni, akkor látja, hogy egy olyan javas-ember házába került, ahol többszáz tégelyben és üvegben gyógyfüvekből és más anyagokból készült orvosságok sorakoznak a falak mentén körben a polcokon. A szűk 4X4 méteres szobában egy régi kredenc, középen egy rozzant tűzhely — ósdi csikóspór — maradványa, a balsarokban szalma-vacok, rajta szakadozott kecskebőrök takaró gyanánt, a jobb sarokban pedig Fáni nevű szamara rágódik az eléje dobott csutkaízéken. Annyira primitív körülmények között él, hogy az állatok is vele egy fedél alatt élnek (szamár, nyulak, baromfi stb). Szóbeszéd közben említi, hogy nagyon jól megérteti magát az állatokkal, mindegyikkel külön-külön beszélget, azok meg is értik, mivel ahogyan mondja, az állat úgy ért, mint az ember. Hiszi és vallja, hogy az ő állatai beszélnek hozzá, elmondják panaszukat, örömüket az elcsendesült késő éjszakában. Beszélgetésünk folyamán megvallja, tudja, hogy az emberek gyógyítónak tartják, sőt ezt hiszi is magáról. Most akar építeni egy olyan lakást, ahol a hozzá érkező „nehéz beteget" elszállásolja, kezeli, kenegeti egészen a felgyógyulásig. Elmondja, hogy többször volt már kellemetlensége a község orvosaival, hatóságokkal, idézték számtalanszor a bírósághoz, régen a csendőrök is háborgatták, de végül mindig sikerült magát tisztáznia, mivel pénzt soha nem fogadott el szolgálataiért. Hosszas unszolásra kezd bele élete történetébe, megjegyezve, ahhoz hasonlót regényekben sem találni, olyannyira nyomorúságos és viszontagságos volt. Szatmár megyében, Kocsordon 1891-ben a Katona-végen „két foggal" 146