A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 6-7. - 1963-1964 (Nyíregyháza, 1965)
Gombás András: Szentmihályi ólaskertek
jószág. Melegítette a trágya. Egy másik adatközlő a juhtartásról mondta: „Vót a kertbe' juhunk is. Annak külön ju'ól vót sárfalbúi. Előtte akol vót a juhnak. Közös juhászunk vót. Este mindig hazahajtott. A ju' télen is kijárt. Kimoszatolta, kikapargatta az ennivalót a körmivel a hó alól is." Az aratás után, még a kalászosok behordása előtt rendbetették a szérűt. Ez évről évre a kertnek ugyanazon részében készült. A rendbetétele abból állott, hogy a területről a gazt, füvet a szúrúnyeső-vel 33 lenyesték. Ezután meglocsolták, majd pedig a víz leszivárgása után lovakkal járatták, tipratták, vagy kézi erővel döngölték, hogy a talaja keménnyé váljék. Ezután hordták és nyomtatták a kalászosokat. Mindig csak egy napra valót hordtak be, hogy nemcsak a nyomtatását, hanem kedvező idő esetén jó széllel még a szórását és rostáláséit is elvégezhessék. Ez rendesen napi három szekér életet jelentett. Egy szekér rakománya egy ágyasba, volt elégséges. Vajda Bálint 86 éves földműves így emlékezik vissza a nyomtatgatások idejére: „Nyomtatáskor úgy alkalmaztuk, hogy estefelé hozzunk egy szekér íletet. Észt leraktuk a szűrú egyik ódaláho'. Otán megin' kimentünk egy szekér búzáír'. Ászt a szűrű másik ódaláho' raktuk le. Ilyenkor alig aluttunk, mer' hajnalra mán megin' kellett hozni eggyel. Észt mán egyenest az ágyasba dúrtuk le a szekérrűl. Az első ágyás nyomtatásával mán reggel nyóc óratájba' kísz' is vótunk. Dure megvót a második, estefelé meg a harmadik. A lú, ha mán jól megjárta-taposta az ágyást — forgattuk. Az ágyások legazolása után gyött a tisztálás, a szórólapáttal való megszórás. Ehe szelet kellett várni, úgy ahogy a paraszti törvíny mongya: ,,Ha nem fú' lessed — hogyha fú, hát vessed! — íccaka meg rostáltunk a szélrostával. Rostája nem vót mindenkinek. Virágoknak vót egy szekeres rostájok. Nígy kis kereke vót a szekerínek, meg a tengelyín ajdeszkája. Eere állítottuk húzáskor a rostát. Két ember húszta egyik helyrűl a másikra, ahova hittak. Ha mán ott vót a rosta, a garmada mellé vittük. Vesszőkaskával tőtöttük fel a magot a garadba,. Egy asszony, vagy gyermek a garadba kavargatta a magot, hogy el ne dugújjík. En még gyermek vótam oszt' a tisztát kapartatták véllem a rosta alóli. Álmos vótam, oszt' bizony sokszor elbóbiskoltam rostálás közbe'. Nyomtatásra, meg aratásra tótok is gyöttek a faluba. A jobb gazdákho' álltak el. Gyermekkoromba' Péterpál körül, ha mán dudaszót hallottunk, szalattunk a pijaöra,. Tuttuk mán, hogy meggyöttek a tótok takarásra,, meg nyomtatásra,. Kuiyadudá-]ók vót. 33 / a Avval mulattak. Níztük, hogy táncoltak, múlattak". Ugyancsak a szérűn csapták a zsúf-ot (zsúp) is. A sokáig is elhúzódó nyomtatás után a szérűn taposták ki marhatrágyából a téli tüzeléshez készülő tőzeget. A kemény szérűre szétterítették és úgy taposták. Taposás után kiszárítva ásóval vagdalták szét. Legelterjedtebb volt azonban a vetővel való taposása. A vető egy 30x45 cm-nyi területet borító léckeret volt. A beletett trágyát rendesen egy nagyobbacska fiú taposta bele a vetőbe. Az egymás mellé vetett tőzegkockákat a napon való részbeni megszáradása után négyesével egymás mellé állították е7гге és még tovább is szárították. A tökéletesebb száradás után az ól eresze alatt rakták össze, hogy az eső ne nedvesítse meg. Télen a lakóházhoz innen hordták be a tüzelőnek. Sáros időben sárTmjóval szállították a házhoz. (LXXXVI. t) 33 A szérűnyeső, ócska kasza pengéjéből készült, a végén két köpűvel. Ezt kétágú nyélre húzták s ezzel nyesték a szérűt. 33 /«A kutyaduda, az állatbőrből készült dudák népi neve volt. 89
