A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 6-7. - 1963-1964 (Nyíregyháza, 1965)
Gombás András: Szentmihályi ólaskertek
vánné panaszolja, hogy a múlt héten Szendi István egy gerádja nélkül való puszta kertjébűl libáit bé fogván több napokig koplaltatta." 26 Valószínű, hogy ez a kert szegényebb zselléremberé volt, akinek nem volt jószága, sem rakománya, sem veteménye, és így nem is volt szüksége kerítésre. A XVIII. század végéről származó térkép azt mutatja, hogy a kertség területén ritka volt az úthálózat. 27 Az utak közötti területeken rendszertelenül, szétszórtan feküdtek a kertek s azokban az ólak. így az utaktól távolabb eső kertek tulajdonosai csak a szomszédos kerteken átjárva tudtak kijutni az utak valamelyikére. Jószágaikat is csak így hajthatták ki. Az ilyen másonjárásra-ra, még az öregek is emlékeznek. Az ilyen másonjárók mindig sokat adtak arra, hogy az átjárást tűrő szomszédnak az ő jószágaik kárt ne tegyenek, hogy ,,szó ne írje a ház elejít." Az átjáró kapuját mindig rendben és beguzsoltan tartották, nehogy valami elcsatangoló jószág kárt tegyen a kert gazdájának. KERTI LÉTESÍTMÉNYEK A kertben tartott jószágok elhelyezéséhez, a termés tárolásához, egyes gazdasági munkák elvégzéséhez és szerszámok elhelyezéséhez különböző létesítményekre, építményekre volt szükség. Ezeknek egyrésze állandó, másik része pedig ideiglenes jellegű volt. Állandó jellegű volt az ól, kút, színek és a vermek. Ideiglenesek voltak a jószágok enyhelyei és a szérű. Ezek rögtönzötten, szükségszerű megoldással és szinte évente készültek. Az állandó létesítmények közül az ólat rendesen kalákában (segítsíggel), tehát a rokonok és szomszédok közreműködésével építették meg. Természetes, hogy mindig gondoskodtak egy próbált, hozzáértő emberről, aki a közös munkát egy kis szakértelemmel tudta irányítani. A falat általában szalmássárhói fecskemóg gyára rakták részletekben, időbeni megszakításokkal. Nedvesített földből állófák és deszkák közé döngölték a vertfalat. A sár-, vagy földrótegek közé a sarkoknál és még a hosszanti falaknál is itt-ott a rétegek közé nádat raktak, hogy a sarkok és a fal szétszakadását megelőzzék. Kevesebb volt az olyan ól, amelyiket nagy méretű (10X20X40 cm) vályoghói raktak. A falak felhúzása után a gerendázatot, majd a hasított fenyőből, vagy más faragatlan fából készült szarufákat rakták fel. A tető általában nyerges fedélre került. A nádtető rögzítéséhez ugyancsak hasított fát fenyőhasításokat, vagy dorongokat használtak. Ezekhez kötötték a nádat füzvafesszővel. Az ólon egy ajtónyílást hagytak. Az oldalfalakon egy-két, a vírtelken (orom-, illetve tűzfal) pedig két-két szelelonyílást képeztek ki kereken. Az ólakban a mécs elhelyezéséhez még vaklyukat is hagytak. A legtöbb ólnak nem volt padlása, padja de soknak a lőállás feletti részét bepadlásolták. Az ól belsejében a padlást (ha volt), valamint a nádtető tüzelő, tűzhely feletti részét törekes sárral betapasztották és kimeszelték. A falak külső oldalait teljes egészében betapasztották, de legtöbb esetben nem meszelték be, hanem sárszínében hagyták meg. Az ól belső része a sok tüzelés következtében füstös, kormos lett. Ezért «mlegetik az öregek azokat még a mai napig is füstös ól-пак. V. Pethe Károly adatközlő is emlegeti még a ,,nagy, rossz, füstös ól' '-at. 26 Közs. jzkv. 1841. 138. sz. határozat. 27 Lásd a 4. sz. képet (79. old). 86
