A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)

meleg napon végezték. A fürösztés helye a keleti határrészen a „Mursi-tó"ban, ,bÖkÖTÚsztatóban vagy a ,,Gó'böZz/ös''-ben volt. Fürösztés után került sor a nyírásra. A nyírok rendesen ebben a munkában járatos és begyakorlott emberek voltak. Szerszámuk a ma is használatos rugós olló volt. A nyírást kiterített ponyva fölött végezték. Minden juhról egyben vették le a gyapjúját. A gyapjút lenyírása után tisztaságának megfelelően külön zsákokba gyűjtötték. A szennyes és ,,/zas/db" gyapjút teljesen külön rakták. Ha az olló véletlenül sebet ejtett volna a birkán, a sebét „téfeles kíkküveV kenték be s később gyógyulásig is ezzel kenegették. Ez az orvosságuk tejfelben oldott rézgálicból állott. A nyírást közvetlenül követte a juhok újabb „bilyogozása''. Juhok gondozása, gyógyítása A jó juhász szinte minden egyes juhát ismerte. Tulajdonságait is számontartotta. Legeltetés közben szemmel tartotta az olyanokat, amelyek szerettek a tilosba is besurranni, ,,pákászkodm\ Ismerte a juhnak minden mozdulását. Legeltetés közben figyelte a frissen herélteket vagy farkavágottakat, hogy nem sántít-e, nem bágyadt-e, nem vérzik-e a gyógyulóban levő sebe, vagy nem köpte-e be a légy? Ha rendellenesnek látta a járását, kifogta, megnézte, hogy mi lehet a sántításnak vagy bágyadtságnak az oka. Ha vakaródzott, megnézte, nem rühes-e? Ha igen, kezelés alá vette. Nagy melegekben nem engedte, hogy összecsomósodjanak s fújtassanak, mert olyankor „kifő" a juh. Riogatta régebben ostorral, vagy szétriaszttatta a pulival. Minden ténykedésüket a gondosság jellemezte. A határnak vagy legelőnek az olyan részeit kerülték, ahol a juhra ártalmas füvek is kerülhettek, vagy egyéb rossz füvekkel vegyes a növényzetük. Veréb András ilyen rossz füveknek mondja a bodzát, szamártöviset, csalánt, „aszotká^-t („gurdiri", acat), a cigánytetüt és a mérgeseket. Jó füveknek tartja a következőket: pimpó, csorbóka (tejszaporító), tisztesfű, „sárkeleV', lóhere, folyóka, talpasmuhar, bodorka, vadkender, egérfarkkóró, csenkesz, porcfü, porcsin stb. Tudják, hogy a juh igénytelensége következtében eszi a szalmát is és egyéb gyenge takarmányokat, füveket és szüksége van a sózásra. Csak szikeseken nem kell „sózni' a juhot. Szikes legelő járatásakor a „sótőke'-ről leveszik a kősót. A sótőke egy földbe leásott tuskó, amelyikre lécrámát vagy fűzvesszőszegést erősítenek, hogy a juhok le ne tolhassák a sót. Ha nem volt állandóan só a juh előtt, hetenként legalább egyszer gondoskodtak a sózásról. Veréb András szerint sózni „csak jól lakott hassal szabad, mer' ha é'gyomorra iszik a ju', nagyon nekidül, oszt' azut' meg hasmeníst kap." Esős, harmatos időben nem itattak. Veréb András szerint — „hetenkint csak eccer, mer' a víz hasmeníst, hasfájást, vagy más nyavalyát is hozhat a ju'ra. A gödör vagy tóvíz is hasmenést vagy hurutot okoz. Ezért itatni csak otthon, megszokott vizet szabad." A juhok különböző betegségeit kuruzsolgatták, gyógyítgatták, ahogy tudták. Egyes gyógymódjaikat a jó tapasztalat állandósította. Néha hibáztak is. Ha minden óvatosság ellenére hasmenést kapott a juh, Veréb András otthon hagyta azt. Disznózsírral kormot kevert el. Galambtojásnyi gömböket formált belőle és reggel éhgyomorra elnyeletett 1—1 adagot a beteggel. Két-három adag gyógyulást hozott. Rühesség ellen az apja úgy védte a nyá240