A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Nyárády Mihály: A szatmárcsekei református temető fejfái

A méteres és másfél méteres fejfák a formájukra nézve egymással nagyjából megegyeztek. A föld színe felett faragottak voltak. Tetejük élben végződött. Az élük elölről (a homlokzat felől) hátrafelé húzódott. Egy-egy ereszbevágás (vagyis homlokzat felőli mélyvágás) által két részre voltak osztva. Eresz (csorgó) feletti részükön hat-hat, eresz alatti részükön pedig öt-öt borda (él) futott végig rajtuk. A felső részükön levő élek (bordák) közül egy-egy a homlokzati rész közepén az ereszig húzódott. Ezeken bevágások sorakoztak. A fejfák eresz alatti lapján írás (betűvésés) volt. Ezzel a sírba helyezett ember nevét, életkorát, elhalálozási idejét és családja „útravalónak szánt jó kívánságait" igyekeztek „megörökíteni" (X. t. 1). Ennek a fejfafajtának a homlokéli bevágásai nem kis gondot okoztak nekem. Közülük ugyanis kettőt (éspedig a vágások két legszembetűnőbbjét) előbb emberi nyelvhez próbáltam hasonlítani. Azonban, amikor a két „nyelvet" elválasztó emelkedést is figyelembe vettem, már egy gyermek által megtépázott virág termős, kétszirmú maradványára kellett gondolnom. Az attól távol eső, alsó élbevágást ugyanakkor egy lelógó emberi alsó ajakhoz hasonlíthattam. Ezek fejfán való együttes ábrázolásának természetesen nem tudtam magyarázatát adni (ХЛ.1). Amikor azonban a szakaszon ezektől elütő élbevágású fejfákat is találtam, már mégsem láttam reménytelennek a megoldást. Ezek között ugyanis olyanok is voltak, amelyeknek az éléről az alsó (ajak alakú?) bevágás hiányzott. Viszont voltak olyanok is, amelyeknél a nyelvekhez és virágokhoz hasonlított élbevágások felett, az alsó (ajak alakú?) bevágásra emlékeztető egyszerű bevágás volt látható.(Az utóbbi bevágás aí.í. 1 képén a háttérben álló, világos színű fejfán található.) így már bizonyos lehettem abban, hogy a bevágások számát és alakját Szatmárcsekén nem tartották megváltoztathatatlannak. Afelől azonban még mindig nem tudtam dönteni, hogy a két, feltűnően nagy bevágás nyelv vagy tépett virág vagy pedig más díszítőelem kiszélesített (megnagyobbított), része volt-e. Úgyszintén nem tudtam afelől sem, hogy a lelógó emberi ajakhoz hasonló bevágással mit akartak ábrázolni a fejfafaragók. Azért egyelőre csupán a szóban levő (egy-másfél méteres) fejfák alakját igyekeztem meghatározni. Ezek a fejfák valamelyest hasonlítottak a csónakok első részéhez. Közülük a legszembetűnőbb hasonlóságot mutató fejfa fényképét a X. t. 2 alatt mutatom be. A fejfák merőleges hát- és vízszintes tetőélei azonban ellentmondtak olyan feltevésnek, hogy a szatmárcsekei fejfafaragók azokkal a halászcsónakok orr- és fenékrészét igyekeztek volna utánozni. Tudomásom szerint éles orrú és éles fenekű halászcsónakok sem Szatmárcsekén, sem más magyar községben nem voltak. Az idő által fent kikezdett (korhadt), bádoggal utólagosan befedett két fejfa pedig már megerősített engem abban, hogy a fejfák elülről hátrafelé húzódó, ék alakú teteje nem csónak orrának az utánzata, hanem vízlevezető, korhadás ellen védő fontos szerkezeti elem. A fejfák idősebbjei egyébként fakók (elszíntelenedettek), fiatalabbjai pedig gyászfeketék voltak. Az előzőkben ismertetett fejfák közül, egy másfél méterest oldalállásban a XI. t. 1 számú képen mutatok be. 196