A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)
Balogh István: Szabolcs megye statútumai a pásztorok megrendszabályozására a XVIII. században
SZABOLCS MEGYE STATÚTUMAI A PÁSZTOROK MEGRENDSZABÁLYOZÁSÁRA A XVIII. SZÁZADBAN I. Szabolcs megyében a XVIII. század folyamán az állattartás a gazdálkodásban sokkal jelentősebb szerepet játszott, mint egy századdal később. A megye nyugati részén, a Hortobágy és a Tisza mentén a Debrecen tulajdonában levő Máta, Zám, Ohat; Tiszacsege határában Cserepes ; Polgár mellett Margita; Tiszadadától és Tiszadobtól délre Dankó, Tikos, Reje ; Balmazújváros határában Hort, Tacsiló, Karinkó ; Böszörménytől nyugatra Pród, Bagota, a Rét és Vid ; Nánáson Tedej ; Szoboszló külső legelője, az Angyalháza ; Nádudvaron a Nagyzádor földrajzilag is összefüggő puszták voltak. Ezeket a legelőket szántóföldek sehol sem szakították meg, a falvak is a puszták peremén állottak. A megye belsőbb területein, Üjfehértó határában a Vadas, Szegegyháza, Micske ; Nyíregyházától nyugatra Sima és Királytelekpuszta ; a Nyírség délnyugati részén Biri, Aba, Ártánháza, Szennyes, Fülöp kisebb-nagyobb lakott falvak közé ékelődött hatalmas, 10—12 000 holdnyi legelőterületek voltak. Ezeken a pusztákon sem volt jelentősebb földművelés 200 évvel ezelőtt, hanem a földesurak, egyes nagyobb jószágtartó falvak gazdáiból alakult bérlők, vagy sőrésgazdák gulyái, ménesei és nyáj juhai legeltek rajtuk. A Nyírség északi részén, a Rétköz mocsarai közt és a Tisza árterét kísérő mocsári tölgyerdőkben sertések nyári legelői és téli makkoló helyei voltak. A mostaninál jóval nagyobb kiterjedésű megye felét a XVIII. században bízvást legelőnek lehet tekinteni. A Nyírség belsőbb területein, a sűrűn települt, kishatárú falvakban ugyan kevés volt a legelő, de az akkor még általános ugarfordulós gazdálkodási mód mellett az ilyen falvak határának egyharmad része legelőnek volt hagyva, ahova a falu igásjószága, fejőscsordája, borjúcsordája, csürhóje naponta, vagy a mezei munka szüneteiben kijárhatott. Az ilyen falvak határában természetesen nem alakulhatott ki az állattartásnak az a formája, amely a XVIII— XIX. században még oly jellemző volt Debrecen, a hajdúvárosok és Nyíregyháza gazdálkodására is. A XVIII. században az állattartásnak két alapformája élt egymás mellett. A ház körül tartott igavonó, fejős és növendék jószágot — lovat, ökröt, fejőstehenet, juhot, sertést — a falvak, városok közvetlen közelében elterülő csorda-, csürhenyomáson vagy ugarnyomáson legeltették. A háznál tartott jószágot naponta reggel kiengedték a legelőre, este pedig hazahajtották fejés, etetés céljából. Lényegében nem változott a helyzet akkor sem, na — mint a fejős juhnyájak esetében — azok a legeltetés időszakában éjjel-nappal a legelőn voltak, vagy ha a tavaszi munka elvégzése után aratásig, nyomtatásig az igásökröket, szekeres lovakat néhány hétig kintháló csordákban, ménesekben éjjel-nappal a legelőn tartották. Áz állattartásnak ezt a formáját kezes tartásnak mondották, s az ilyen kezes jószág pásztorai, a csordások, csürhések, fejősjuhászok lényegében bent éltek a falu közösségében, csak foglalkozásuk 91
