A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)

Nyárády Mihály: Pipakészségek Szabolcs megyében

Az egyenes szárat a fiatalok többsége még jóféle berenafa (kökényfa) főhajtásából csinálta. Esetleg az őszibarackfa fiatal, görcs nélküli hajtásából. Keménv volt mind a kettő, mint a csont. Tüzes esernyődróttal sütötték (égették) ki a belét.»

0 Fiatal földmunkás ember nem használt hosszú szárat. (Legföljebb, ha ünnepnapon.) Munka közben nem foghatta kézzel. 20—25 centiméter hosszúra vágta. Agyarának igy is elég volt azt tartani.

31 A fiatalabb pásztoremberek azonban már 50 centiméterre is szabták a szárat. A ménes, gulya, sertéskonda és juhnyáj után járók keze segíthetett a, tartásában. Ezek azután már áldoztak is a szárra : pénzért is vették. Az idősebb emberek, pásztorok azonban már csak puhább fák után néztek. Ilyenek voltak a veres- és fekete gyűrűk. A dobi pipának magának is veresgyűrűből volt a szára. A dobi öreg „kupakos" (kupakcsináló) legalábbis ilyen szárat készített hozzá.

32 A feketegyűrűt sem tartották azonban megvetendőnek. Nyíregyházán a huszárkaszárnya építésekor az istálló körül tisztán feketegyűrűket ültettek. Ezzel azt akarták elérni, hogy a huszárok ne járjanak pipaszár után a sóstói erdőbe. (A fák hatvanöt évig álltak az istálló mellett. Ez idő alatt 60—80 centiméter átmérőjű fákká lettek. 1945 telén vágatták ki szerszámfának.)

33 A szár vékonyabb vége közelében természetesen egy bevágást is tettek. Ez a foggal való megfogását könnyítette meg. A vastagabb végét kissé meghegyezték, néha még ronggyal is betekerték. így jobban beleszorult a pipanyak lyukába. Voltak akik a törökmeggyfáért lelkesedtek. — Ez hótszerte finomabb a többinél — mondták —, mert ízt ad az ember belső részébe. De csak akkor, ha külön szopóka (csutora) nélkül van. A kutyafának is akadt kedvelője. Ez a fa valamennyi fánál sugárabb volt, és a színe is megvesztegető. Ha kiért, fekete lett a földje, s rajta fehér szeplők lettek. Hanem kisbaj volt vele. A kiérésig nyálazott tőle az ember. (A kiórés nem más, mint a szár nikotinnal való átitatódása.)

34 (XXXII. t. 1.) Mint az eddigi leírásból is gondolhatjuk — a szegény ember többnyire maga csinálta a pipaszárát. Míg fiatal volt, a praktikust, a szépet vagy a jót kereste, nem bánta, ha munkás volt is a pipaszárkészítés. A közepes életkorban levő valamicskét már a kényelmével is törődött. Az öreg azonban már egyedül a kényelmét kereste. Az utóbbi azt nézte — és nézi — elsősorban, hogy melyik fának van napraforgó (napraforgó kóróra emlékeztető nagy) bele. Az ilyet különösebb nekikeszüles nélkül is meg tudja pipaszárnak csinálni. Leggyakrabban a diófa gallyát választja ki erre a célra. Ez ugyan kezdetben egy kicsit keserű, de könynyű belőle pipaszárat csinálni. A belét közönséges hidegdróttal is ki tudja tolni. S ezért egy kis kellemetlenséget is el tud viselni. Lassan-lassan úgyis bagó íze lesz. Ezért az öreg emberek előtt leginkább a diófa jön számításba. Ezután gondol csak az árvafűzfa, a jávorfa (juharfa) és a jázminfa (hamis jázmin) használatára. Ezeknek a fáknak előnye az is, hogy puhák, nem ron30 Néhai Széles Dániel adata. 31 Id. Kórik Gábor adata. 32 Előbbi fa latin neve : Cornus sanguineus. Utóbbié : Acer Tataricum. L. 33 Id. Dienes István adata (Nyíregyháza). 34 Törökmeggy: Prunus (Cerasus) Mahaleb. Kutyafa: Kutyabenge: Frangula alnus. 123