Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)
Fehér Gábor: A Náci születésnapja
— Tüzet ide ! Meggyújtani ezt a fáklyát; azonnal meggyújtani ! — kiabált ideges türelmetlenséggel. — Minek ez a szamárság ? — szólott valaki kedvetlenül. — Fogd be a szádat, — intett a prézes, szinte reszketve az ideges várakozástól. — El kell neki égni ; el kell, itt azonnal a szemem előtt ! Látni akarom, hogy marja széjjel a láng. Mert a láng nem okoskodik, hát nem is könyörül. A piros belemar a barnába, emészti, süti az elevent ; pedig a láng is szolga, arra jó, hogy fellökje a fekete démont a nagy hintára. Az pedig elhintázik a szemünk elől, millió részre szakad, beléomlik a végtelenbe. Mi meg ... bámulunk, bámulunk és nem is vesszük észre, hogy amit bámulunk, az csak homály, a semmi... a köd. Ezalatt valaki belocsolta a fáklya végét petróleummal. A prézes az asztalon levő súlyzóval egy üveg nyakát letörte, a törzsbe pedig, mint egy tokba, beleállította a fáklyát. Egy éles üvegszilánk megvágta az ujját, de ő nem törődött most semmivel és a felállított fáklyát maga gyújtotta meg. A szélestarajú vérvörös láng komor, infernális világítást adott az egész cétusnak. Nagy csend lett; a lelkek ott lebegtek a körül a vörös láng körül. Leel Őssy kinyújtott karral mutatott feléje, úgyhogy ujja majdnem a tűzbe ért. — Temető . . . temető . . . temető — motyogta értelmetlenül. Egy pillanatra mindenki megriadt. Valami átsuhant a szobán, a lelkek hideglelősen húzódtak össze. Egyesek maguk elé meredtek az asztalra, mások az eszelősnek látszó prézest nézték, aki ekkor már egy hangot se adott ki, de az ajkai azért tovább mozogtak egész öntudatlanúl, mechanikusan. Egyszer aztán valaki belekacogott a csendbe. És akkor.. . elmosolyodtak ; a vörös láng varázsának vége volt. Duzs Gergely ujabb csomó cukrot öntött a Pester Lloydra és folytatta a falatozást. Az asztal végén nagy zajjal indúlt meg, ~mT