Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

36 biró előtt, és egy sötét és tanulatlan kornak törvényszéki pél dája nem lehet vezérszövétnekünk nekünk, nem lehet a mi bi ráink előtt fény, hogy annak világánál haladjunk. De ha a ma gánvádló ur azon példáknak részletes fejtegetésébe bocsátkozot volna, melyeket felhozott, és ha sikerült volna bennünket jogá szokat és a bíróság tanult és lelkiismeretes tagjait arró meggyőznie, hogy a vérvád kétségtelen bizonysággal, telje igazság, emberszeretettel és helyesen vezetett vizsgálati eljá rás után bebizonyíttatott: akkor példáit nem mellőznén meghallgatatlanul. De ezt nem tette a magán vádló ur csak példákat hozott fel, pedig hozhatott volna fel Szegednel és Szabadkának s egyéb városoknak és vármegyéknek poro archívumaiból példákat boszorkányokra és boszorkánypörökre is és azt hiszem, még nem sikerült volna magánvádló urnal meggyőzni a tek. törvényszék tagjai közül senkit arra nézve hogy tehát, boszorkányok most is léteznek. Én tehát példáin nem terjeszkedem ki: kettőt kivéve közülök, melyekről néhánj szót még is kell szólnom, a többit nem is hallottam, nem ií ismerem; hanem arról a két példáról valamit tudok. Az egyik a bazini gróf által vitt per 1529-ből. Bizonyára tudja azt a magánvádló ur is, hanem itt felfedezni nem tar totta szűkségesnek, hogy az a bazini gróf voltaképen egy cs kir. közös gróf volt, félig osztrák, félig magyar, és miután uen épen példás életű volt, eladósodott, de igen nagyon, és hitelező közt sok volt a zsidó. Bazinban is, meg Ausztriában is. É: miután a mohácsi gyászos emlékezetű csata után Magyarorszá gon fenekestül felfordultak a viszonyok, az a bazini gróf jónál látta hitelezőitől akként szabadulni meg, hogy rájuk fogta s vérvádat. Vagy harminczat megégettek közülök. Midőn ez Magyarországon sikerült, hol nem volt voltaképen király, nem voll rend, mert a thohácsi csata utáni években nem is lehetett megmaradtak véletlenül zsidó hitelezői. Ausztriában is megpróbálta, ott is akként fizetni adósságát, hogy ott is megéget teíi hitelezőit, azonban Ausztriát nem érvén a mohácsi csata ott akkor volt igazságszolgáltatás, és annak az igazságszolgáltatásnak a kezébe nem a bazini gróf hitelezői kerültek, haneix maga a bazini gróf. Az a példa, tehát magánvádló ur, melyet a különböze vádakra nézve nekünk mintegy tanulságot felhozni méltóztatott az a példa, mondhatom, szerencsétlen példa. Ebben az esetber a másik példa, melyet felhozni méltóztatott, a damaskusi eset Fráter vagy Pater Thomásnak és szolgájának az esete, ez mái a mi időnkben történt, vagy 43 esztendeje. A pert és annak részleteit jól ismerjük, nem is akarok azokra kiterjeszkedni, sok furcsaság jött létre ebben a perben is, melynek tanulmányozása éppen a magánvádló ur részéről azt hiszem nem lenne felesleges. i Hanem én csak egy furcsaságra akarok rámutatni, ott sem volt meg Solymosi Eszternek meggyilkolt holtteste, ott sem találták meg Thomas barátot és szolgáját, azért mégis a zsidókra fogták, hogy ők ölték meg és mikor aztán a kegyetlen vizsgálat és a kegyetlen tortura következtében végre is valaki rámutatott arra, hogy a zsidók által meggyilkolt Tamás barátnak és szolgájának hol van a holtteste és mikor a vizsgálóbiróság csakugyan megtalálta a csontokat, akkor azon csontokat, miután kétely merült fel azok identitása iránt, elküldték Európa valamennyi damaskusi konzuljának ellenőrző pecsétje alatt á párisi orvosi akadémia elé és az kimutatta a tudomány egész biztosságával, hogy azok közt egy darab ember csont sincs, hanem mind kutya- és diszuócsontok. (Derültség a közönség körében.) Ekkép volt vége annak a vérvádnak, legalább a mi az objektiv tényálladékot illette. Áttérek azon kérdésre, melyhez nekem is hozzá kell szólnom, hogy miért járultam én is a védelem részéről és védenczem nevében ahhoz, hogy itt e végtárgyalás megtartassák; miért engedtem meg ezt, mint védő, legalább a felebbviteli jog alkalmazása nélkül, a mikor teljesen meg voltam győződve azoknak ártatlanságáról, a kiket védelmezek. Miért nem folyamodtam felsőbb bírósághoz, melyről, fel lehett volna tennem, hogy az általam kifejthető érvek alapján meg fogja szüntetni az ügyet, és azt még csak tárgyalásra sem bocsátja. E kérdést felvetette a közvádló kir. főügyészi helyettes ur és azt mondta, hogy ő azért emelt vádat és nyugodott bele az ügy végtárgyalás utján leendő tisztázásba, mert a felriasztott közvélemény lecsillapítására tartotta azt szükségesnek, hozzátévén, szükségesnek tartotta még vádlottak érdekében is. Én ezt a felfogást magamévá nem tettem és nem teszem soha. En a közvéleménynek, akár legyen az felriasztva, akár aludjék a; csendes ágyában, azt a jogát, azt a hatalmát, hogy az igaz ságszolgáltatásba beleszólhasson el nem ismerem. A közvéleménynek helye van az utczán, helye van a saj tóban, a közvéleménynek helye van a köztanácskozás zöld asz taláu, helye van a nemes vármegyénél, helye van a község ügyeinek elintézésében, de nincs helye az igazságszolgáltatásba! és a tudományban. A közvélemény eljöhet e korlátokig, de c korláton belül lépni annak nem szabad; mert a biróság működése, a biróság feladata sokkal magasabbak, sokkal szentebbek és a vádlottaknak érdekei és jogai sokkal fenségesebbek, semhogy a közvéleménynek zajongó hnllámai ide felcsapkodhas sanak. Sohasem voltam abban a nézetben, hogy a közvéleménynek akár egy jottányi engedményt tegyek; itt ezt tenni az igazság felkent papjainak nem szabad, az a biró, aki enged a közvélemény nyomásának, az a biró nem biró többé, az nem egyéb, mint a naponkint változó vélemények játéktárgya és ámbár láttam az izgatottságot az országban, ámbár pillanatokként oly fokra hágott az, hogy valóban terrorizmussal illette az igazságszolgáltatás közegeit, hogy ugy mondjam, az igazságszolgáltatás bajnokait, mind a mellett soha egy pillanatig sem jutott nekein eszembe, hogy megtegyem azt a konczessziót, hogy annak a kedvéért részemről is belenyugodjam abba, amibe egyébként jogi indoknál fogva belenyugodnom nem lehet, a biróság itélni van hivatva és Ítéletében megmérhető dolgokat mond, Ítéletében megmérhető jogokat ad, vagy von meg, akár magán polgári ügyben, akár büntető ügyben szóljon az ő Ítélete. Büntető ügyben szabadságot, életet, vagyont, heccsületet ad vissza, vagy vesz el, vagy korlátoz; ez mind megmérhető, de a közvélemény kezében nem látom azt a mértéket, amelylyel az ily dolgok igazságosan megmérhetők legyenek és megvallom, azzal a közvéleménynyel nem is vagyok egészen tisztában, gyakran sok esetben nem tudom mi az, nem tudom melyik az. Közpályámnak folyamán sokszor álltam vele szemközt, néhányszor felkarolt, néhányszor elejtett, de létem hosszú tapasztalata közt a legtanulságosabbak egyikének azt a tapasztalatomat tartom, amit igen sokszor vettem észre, hogy egy kiabáló ember sokkal nagyobb zajt tud ütni, miut száz ember, aki hallgat. De azért ha jól körülnéz az ember azon tényezők közt. melyek a közvéleményt alkotják, ép szemmel és itélőtehetséggel az embernek reá kell arra jutni, hogy az az egy ember, a ki kiabál, még sem nyom annyit, mint az a száz ember, a ki hallgat. Pedig én ezen évnek, ezen utolsó évnek sokszor keserű küzdelmei közt fáradságot vettem magamnak, tanulmány tárgyává tenni azt, hogy ebben a vérvád kérdésében, hol és miből áll a közvélemény? Találtam néhány tuczat embert Magyarországon, a ki azt kézzel-lábbal hirdette a világon, a sajtóban, mindenütt, belevitték még a parlamentbe is sokan, de magát a nemzetet, magát a magyar népet azon rossz fakó szekérnek húzásában, melyet vérvádnak neveznek, mondtam, azt nem láttam soha, nem láttam még T.-Eszláron sem. Terrorismust igen, de meggyőződést ennél a népnél nem. Néhányan szenvq(legték azt, de maga a nép nem; mert ha azt hitte volna, mert ha meg lett volna arról győződve, akkor, miként Kozma kir. főügyész ur mondta, abban az időben, akkor azon néhány nyomorult zsidóval. a kik T.-Eszláron és vidékein találtattak, nagyou régen rövid proczessust czinált volna, és nem tartott volna vélük 40 napos végtárgyalást. Engem tehát ez nem vezetett, és ezen úgynevezett közvélemény kedveért a végtárgyalás czirkus-játékát eljátszani nem akartam, hanem eljővén Nyíregyházára akkor, midőn törvény szerint jogom volt ahhoz, hogy védenczemmel értekezhessem és hogy Scharfot, Buxbaumot, Wollnert felvilágosítsam a dolog felől, ugyanakkor megmondtam nekik, hogy mi az a végtárgyalás, és hogy mit jelent az: felvilágosítottam őket, hogy nekik módjukban áll, nekem jogomban van azon határozat ellen, mely a végtárgyalást elrendeli, felsőbb a biróság szigorú igazságához folyamodni; de védenczeim mindegyike azt mondta nekem: inkább szenvedjünk pár hónappal tovább; én a törvényszék szine, az egész világ előtt akarom tudni, hogy kicsodák azok, a kik vádolnak és mivel vádolnak minket. Azt akarom, hogy az a gyermek, aki meg van tanítva, nekem szemembe mondja azt; a saját gyermekemmel szembe akarok állani. Ők mondták azt és az ő kedvükért meggyőződésem ellenére egyeztem én bele, hogy az apellatorius jog igénybevétele nélkül a vád alá helyezés megtörténjék.