Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

— 4 — gyón feltűnő ugyan, hogy Kaposi József és Tapasztó Miklós tanuknak csakis a tárgyalás megnyitása után jutott eszükbe az, hogy ők is látták Solymosi Esztert eltűnése napján, s hogy mindaddig hallgattak ; de megnyugszom abban, hogy Solymosi Esztert csakugyan látták Solymosi Zsófi, Rosenberg Rózi s Vámosi Julcsa; délutáni egy óra körül találkoztak, vallomásaik szerint, a visszatérőben volt Solymosi Ezterrel; a másik két tanu azonban 12 óra előtti időt jelöl ki: ekkép csakis általában a déli órákra tehetjük azon időt, melyben az eltűnt hajadon utolszor láttatott. Ezzel hagyjuk itt egy időre Scharf Móriczot, ne zavarjuk a vizsgálóbírót Solymosi Eszter hullájának keresésében, hanem ránduljunk át T.-üadára, a melynek határában mult év jun. 18-án egy női hulla húzatván ki a Tisza folyamból; az ország távolabb vidékein is villámgyorsasággal terjedt el a hir Solymosi Eszter hullájának megtalásáról s már mindenki várta a rejtély fátyolának gyors fellebbenését s a keresett hajadon eltűnése okának kiderülését. A külerőszak nyomait nem mutató hulla ruházatában Solymosi Eszternek eltűnésekor viselt ruházata ismertetvén fel, rendes körülmények és viszonyok közt csakhamar eloszlott volna a büncselekvény gyanúja. A hült tetemek helyükre tétettek, s a bánatos özvegy anya szivén gyermekének kora elveszítése által ejtett seb hegedésuek indult volna. Ez történt volna rendes körülmények és viszonyok közt a dolgok természetes reudje szerint. Ámde az antiszemitizmus és a filoszemitizmus közötti harcz zajában, gyenge volt a törvényes védelem szava az eljárt közegeknek zsidók elleni előítéletével szemben. Nem volt megengedhető, hogy csakhamar eltűnjék azon ködfátyolkép, amely Solymosi Eszter rémitő meggyilkálásáról annyi fáradsággal, uem egy izbeu még a törvényes szabályok mellőzésével is létesíttetett, s mégis »alfiavit Deus et dissipati suut. Most a bizonyítási eljárás befejezése után, határozottan merem kimoudaui, hogy az itt birói zár alatt lévő női hullamaradványok mult évi ápril 1-én eltiiut Solymosi Eszter 14 éves tisza-eszlári hajadon hullájának maradványai. E kimondásomra megdöbbenéssel kérdezheti tán valaki, csalódott volna az anya szeme, érzéketlenül maradhatott volna az anyai sziv a beteken, hónapokon át lázas izgatottsággal keresett leány teteménél ? Érzem s tudom e kérdés jelentőségót, jogosan tolul az elémbe s megállásra kényszerít; azonban visszapillantva a Tisza-Dadán s Eszláron foganatosított felismerési eljárásra, azonnal megleljük a megfejtést; mezítelenre vetkőztették a kifogott hullát, gondosan elrejtették ruházatának darabjait s ez utóbbiakat csak harmad nap a hulla eltemetése után mutatták elő az anyának. Levetkőzött állapotban mutatták a hajzattól és a szemöldöktől megfosztott, a hosszabb idő előtt bekövetkezett halál által eltorzított hullát. Ezen furfangosnak igen, de helyesnek egyáltalában nem mondható intézkedésnek első, természetes következménye az volt, hogy a sértetlen nyakú hullában nem ismerte fel az anya eltűnt leányát, kiről hetek, hónapok óta immár benső meggyőződéssé vált azon hittel volt s valószínűleg még jelenleg is van eltelve, hogy a zsidók ölték meg a templomban ünnepnapon, nyakán ejtett késmetszéssel. Nem is vette tehát Solymosi Jánosné itten tett kijelentése szerint tüzetesebb vizsgálat alá a hullát, hanem megelégedett csupán arczának megtekintésével, a melyet Horváth Géza orvosnövendék előbb megigazított. Az ily felismerési eljárásnak, minden gyanúsításnak félretétele mellett is, nem a felismerésre, hanem a fel nem ismerésre kellett vezetni múlhatatlanul s odavezetett volna még az esetben is, ha a kérdéses hulla nem létezett volna az elázás, a rothadás azon előrehaladott állapotában, a mint azt a budapesti egyetem orvostanárai indokoltan kimutatták. Ekkép semmi jelentőséggel nem bir azon körülmény, hogy a Dadánál kifogott hullában Solymosi Esztert az anya, a rokonok s más tisza-eszriak fel nem ismerték. De ellenvetni fogja tán valaki, hogy az emiitett női hullának mult évi junius 19-én és 20 án két orvos és egy sebész közbejöttével történt megszemlélése s felbonczolása alapján ugyanazon szakértők által kiadott vélemény egyáltalában nem engedi meg azon következtetést, hogy ama hulla Solymosi Eszteré volna, a ki életének csak 14 évét töltötte be, teljesen kifejlődve nem volt, nem czipőben, hanem csizmában járt s durvább munkával foglalkozott? Igenis, tudjuk, hogy e szakértők a kérdéses hullában oly nő hulláját látták, a ki életének legalább 18 ik, de valószínűleg már a 20 évét is elérte, a nemi élvezetet nagy mérvben gyakorolta, körmeinek alkata szerint könnyebb életmódot folytatott, folytonosan czipőben járt s végre tüdő s egyéb testi bajok által előidézett vérszegénységben halt meg, legfőlebb 10 nappal a feltalálás előtt. Továbbá már mint hulla jutott a vizbe, honnan 3—4 napi áztatás után jutott a szárazra, haját és szőrzetét pedig idegen kéz távolította el. Azonban e szakértői leletet s az annak alapján kiadott véleményt én nem találom törvényes bizonyítékul elfogadhatónak. E szakértői leletnek s véleménynek legjobb kritikáját nyújtotta az illető orvosok egyike itt a tekintetes királyi törvényszék előtt tett ama férfias, őszinte nyilatkozattal: »ha tudtuk volna, minő következményei lesznek a dolognak, hogy mi fog minden ahhoz csatoltatni, másképen csináltuk volna, de az elménkben sem volt.« Mellőzve tehát azon orvosszakértői leletet s véleményt, a mely rámondásokból áll, és igy különösen a korra nézve rámondja a 18 éven fölüli kort, ép ugy, miként egyik eszlári lakosnő 80 éven fölüli kort is véleményezett, én a budapesti magyar királyi egyetem orvostanárainak véleményét fogadom el bizonyítékul, mint a kik az előhaladolt tudomány s gyakorlati tapasztalatuk fényével megvilágították a tévedések homályát s napfényre juttatták a valót; különösen elfogadom részemről az emiitett orvostanárok azon kimondását, hogy a kérdéses hullára nézve az első szakértők következtései a kor, az életmód s a halál-ok tekintetében el nem fogadhatók; továbbá elfogadom az orvostanárok azon kimondását, hogy a jelen esetben egy 14 —17 életévet elért nő hullája van, mely az első bonczolást megelőzőleg hetek előtt halt meg s heteken át létezett a vizben, ahol körmeit és haját természetes uton vesztettte el. E véleménynek elfogadásával épen nem hódolok meg a mesterkélt tekintély előtt, mely meg nem engedi, hogy megállapítása birálat tárgyává tétessék, lianem követem meggyőződésemet, melyet az orvostanárok kimondásai bennem keltettek, minthogy azok nemcsak megegyeznek a többi körülményekkel, hanem a kihallgatott tanuknak jóhiszemű tévedéseit is a hulla nagyságára, szemeinek színére, a körmökre s egyebekre nézve tüzetesen felvilágosították. Az emiitett okoknál fogva mellőzöm az országos közegészségügyi tanácsnak indokkal el nem látott s amiatt birálat alá nem vonható, nagyobbára határozatlan felülvéleményét is. Az egyetemi orvosi tanároknak ama véleménye alapján, amely igen becses adatokkal gazdagitá a törvényszéki orvostant, figyelemmel a Tisza-Dadánál kifogott hulla ruházatára, mondom ki: hogy e hulla a mult év ápril 1-én eltűnt Solymosi Eszter hullája. Felmerül ugyanis még egy további kérdés és pedig: miért vallotta tehát Smilovics Jankel azt nemcsak a vizsgálóbiró, hanem a tek. kir törvényszék előtt is, hogy ő Vogel Amsel felszólítására a csupán gyékénynyel betakarva volt kérdéses hullát, m. é. julius 11-éu Kis- és Nagy-Tárkány közt, az azt kocsin oda szállított Grosz Márton és Klein Ignácz tisza-eszlári | lakosoktól átvévén, Herskó Dávid vádlott társának adta át, a Tisza vizén tovább szállítás s Tisza-Eszlár alatt elbocsátás végett? — Továbbá mi okból ismerte be nevezett Herskó Dávid a vizsgálóbiró s a tekintetes kir. törvényszék előtt, hogy ő az emiitett hullát átvette, azt másnak a kormányzása alatt állott tutaj alatt guzszsal megerősítve tovább szállította, Eszláron alól Matej Ignácz segédkezése mellett az egy zsidó kinézésű nő által hozott ruházattal felöltöztette, mint ezt nevezett Matej Ignácz tanu is a jelen tárgyalás alatt esküvel megerősítette ? Azonban Smilovics Jankelnak és Herskó Dávidnak ama beismerő vallomásai, amelyeket még a vizsgálat folyamában visszavontak, melyekről most azt állítják, hogy azok tőlük kényszer utján csikartattak ki, azon furcsaságok közzé sorolandók, amelyek itt oly nagy számban tárultak fel szemeink előtt. Kételkedjék ám bárki a nevezett vádlottak ama mentségének valóságában, hogy t. i. a beismerő vallomások kényszer alatt keletkeztek, mint ezt Róka Sándor és Kazimir József tanuk is erősitik, annyi bizonyos, hogy ama beismerések nélkülözik a törvényes bizonyiték kellékeit. Smilovics Jankel s Herskó Dávid eleinte tagadták a hullacsempészést; Vogel Amsel, Grosz Márton és Klein Ignácz pedig ezt sohasem ismerték be s a két első vádlott oly mesés cselekményeket vallott utóbb magára, a melyek semminemű bizonyított ténykörülmények által nem támogattatnak, e nélkül pedig jogelveink szerint az önbeismerésnek hatálya nincs. Legkisebb adat sem létezik a csempészettnek vélt hullának proveniencziájára nézve. Ama beismerő vallomások szerint, a messzeterjedő bűzt árasztott hulla kevesebb elővigyázattal szállíttatott volna mérföldekre, mint az a rothadt gyümölcs szállításánál történni fogna, utóbb ama vallomások szerint a hulla