Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

I. Szeyffert Ede közvádló beszéde. A mult junius hó 19-ik napján gyűltünk itt egybe a régből, hogy a nyilvánosság előtt leemeljük és eltávolítsuk a rejtély ama sürü fátyolát, amely Solymosi Eszter hajadonnak, e megye T.-Eszlár községében 1882. évi ápril 1-én történt eltűnését takarta. A jelen tárgyalás megnyitása után egész tisztelettel előterjesztettem, hogy a nevezett hajadonnak eltűnése után Schwarcz Salamon és társaira vettetvén a gyilkosság gyanúja, e bűntettnek s illetve az abban való részességnek vádja alatt vannak ők itt a tek. kir. törvényszék előtt. Vogel Amsel és társai pedig ezen bűntettnek vétkes pártolásával vádoltatnak. Kötelességem szerint felsoroltam ezen ügyre vonatkozólag a hatóságok egymásutáni intézkedéseinek minden egyes fázisait s előadtam a megelőzött vizsgálat alatt felmerült összes ténykörülményeket s viszonyokat. Még el sem hangzottak szavaim e diszes teremben s már is azon megjegyzést kellett nyomban hallanom, mintha leginkább mentő okokat használtam volna, melyek főkép a védelemhez tartoznak. Továbbá kellett még azon észrevételt is hallanom, mintha az eljárt egyik vizsgálóbíró működéséről oly birói cselekményeket állítottam volna beszédemben, amelyeket ő nem tett. Most, a bizonyítási eljárás befejezése után megengedi nagyságos elnök ur s a tek. kir. törvényszék, ha teljes önérzettel utalok a vizsgálatnak immár nyilvánossá vált irataira, mint amelyek arról tesznek tanúságot, miszerint beszédemnek minden egyes szava csakugyan a vizsgálat irataiból volt merítve, s hogy a tárgyilagos hűségnek megfelelőleg terjesztettem elő a megtörtént tényeket. El nem ismerhetem tehát hibámul, s bizonyára nem az én hibám, ha már a vizsgálat is leginkább mentő okokat tüntetett elő, terhelő körülmények helyett. Valóban különös és sajátságos ügygyei állunk itt szemközt. Ez ügyben ugyauis nem az volt az eset, mintha a vádlottak ellen elegendő alakszerű bizony íték nem forgott volna fenn, ellenkezőleg formai tekintetben és számszerint a »kivett«, az »önkénytes", a »hitelesített« vallomások egész halmaza feküdt előttünk, hanem a baj az volt, hogy mind e bizonyítékok megbízhatósága, benső értéke, felette kétesnek, felette aggályosnak mutatkozott. Más viszonyok, más körülmények közt az ily kétely, az ily aggály magában elegendő arra, hogy a közvádló elejtse a vádat, s beszüntetést indítványozzon. Azonban a fenforgó esetben, a viszonyok számbavétele mellett, a közvádló nem azon egyszerű utat választotta, hanem a vádlottak érdekében s a felriasztott társadalom megnyugtatása czéljából is, az ügynek a nyilvánosság előtti lebonyolítását kívánta s én — Taub Emánuel vádlottat kivéve — egyetlen szócskával sem érintem a többi vádlottak büntelenségét, hanem felelevenített alakban kívántam előbb látni a vizsgálat holt betűit s a bizonyítási eljárás lefolyásának idejére függesztettem fel ítéletemet, ezen tárgyalt ügyben, a melynek törvény szerint első birája én vagyok. Nagyon tévedtek mindazok, a kik személyemben a bünvadászt vélelmezték s talán várták is. Tévesnek kell kijelentenem azon felfogást, mintha az ügyészség feladatát a bűnvádi eljárásban csak is a vádlottat terhelő adatoknak s körülményeknek kiderítését czélzó inditványok s cselekmények képeznék. A modern állam igazságosan akarván büntetni, közvádló közegeinek, mint állami funkczionáriusoknak e minőségöknél fogva s nevezetesen Magyarországon, az 1871. XXXIII. t.-cz. által felállított kir. ügyészség közegeinek egyik eminens hivatása, s hivatali kötelessége mindent kárhoztatni és gondosan kerülni, a mi bárkire nézve igazságtalanságra vezetné a büntető hatalmat. Visszautasittatott előterjesztésem azon része, a mely szerint az itt levő vádlottak ellen a vallásszertartási gyilkosság gyanúja forgott fenn. Vártam tehát a felvilágosítást a vádhatározatban vázolt gyilkosságnak vélelmezett benső indoka felől, a melynek ismerete nélkül, miként kifejtém, s miként jelenleg hangsúlyozom, teljesen lehetetlen, a büntetőtörvénykönyv 278. szakasza szerint, a gyilkosság bűntettének megállapítása. A legéberebb gondossággal figyeltem meg a hosszú bizonyítási eljárásnak minden mozzanatát. Ámde csakis a vallásszertartási gyilkosság eszméjét észleltem veres fonalként végig húzódni a vizsgálat elejétől kezdve a végtárgyalás megnyitásáig. Zsidók vétettek üldözőbe, köztük az ország különböző helyein lakott, egymással s a tiszaeszláriakkal semmi közelebbi összeköttetésben, de még ismeretségben sem állott zsidók gyanúsíttattak azzal, hogy ők a tisza-eszlári zsinagógába álnok módon becsaltak egy fiatal keresztény leányt, akit a véletlen vezetett ama tájra, akit ott senki sem várt s nem is várhatott, ugyan az isteni tiszteletre rendelt zsinagógához tartozó s annak alkatrészét képező helyiségben fosztották meg életétől s kiömlött vérét edénybe felfogták. Legkisebb nyom sem létezik a vizsgálat irataiban, mely azt fogná mutatni, hogy ez állítólagos bűntettnek még más alapja is kerestetett, vagy a leány eltűnésének más oka szem előtt tartatott volna. Azon állitásom igazolására, hogy vádlottak rituális gyilkossággal gyanusitattak, hivatkozom a sajtónak ama részére is, amelynek minden lapja az évhosszán folyt vizsgálat irányából s annak adataiból merítette az impulzust, a szertartási gyilkosság fennen hirdetésére s ezen állítólagos gyilkosságot, egyenesen a vallástan elveiből igyekezett kimutatni. Még ezen végtárgyalás és pedig annak előbbre haladott folyamában egy politikai napilap czikkirója, habár helytelennek találta a vallás-szertartási gyilkosságnak általam történt proklamálását, az e teremben nyert impressziónak közlése után, kétségbevonhatlannak mondotta ki a rituális gyilkosság elkövetésének tényét. Tévedtem volna tehát, midőn azt mondtam, hogy a vádlottak ellen a vallás-szertartási gyilkosság gyanúja forog fenn? Nem, én nem tévedhettem s még most is rendületlenül áll fenn azon meggyőződésem, hogy én a jelen eljárás tárgyát képező gyilkosság benső rugójának kérdésére nézve tévedésben nem voltam. Ujabb időben, nem ugyan e teremben, hanem azon kivül, egy ujabb műszót hallottam ugyan említtetni; »a fanatizmusból elkövetett gyilkosságot.« mely mü-, helyesebben talán jelszónak azonban nincs sem több, sem kevesebb értelme, mint a »rituális gyilkosság« elnevezésnek. Nagyságos elnök urnák megnyitó beszédéből következtethetni vélem, hogy a tek. kir. törvényszék immár előlegesen elejteni méltóztatott a vallásszertartási gyilkosság eszméjét; tehát én is szívesen ejtem el a vallásszertartási gyilkosság kérdését, a sötét középkor babonájának ezen abszurd eszméjét, a dajkák s a falusi fonóházak meséinek otromba tárgyát. A Rohlingok ám hadd tépelődjenek a Talmud betűinek értelmén, álmodják csak tovább a zsidó vallás véráldozatainak rémes álmait, ámde Magyarországon szűnjék meg a vallási véráldozattal való bűnös agitáczió, némuljon el a rágalom nyelve, ugy vallásfelekezetek, mint egyesek irányában, különben káromlássá fajuland a »szaj badság« 8 »testvériség« hangoztatása. Magyarországon az árpádkori bölcs király rendelete szerint «que non sunt, nulla fiat mentio.« Igenis, »nulla fiat mentio« Magyarországon a zsidóság rituális gyilkosságáról! Különösen nemzeti igazságszolgáltatásunk nevében ünnepélyesen tiltakozom itt minden törekvés ellen, amelynek czélja netalán az lenne, hogy az igazságszolgáltatás magasztos körébe a babona becsempéaztessék s ott helyt foglalhasson. Lássunk most már tüzetesebben eljárásunk tárgya után. A bizonyítási eljárás adatai szerint Solymosi Eszter hajadon, a kit gazdasszonya Huri Andrásné, mult év ápril l-jén küldött volt Tisza-Eszlár község Ó-Ealunak nevezett részébe bevásárlás végett, ennek elvégzése után az Újfalunak tartott hazafelé, mely útjában őt legelőször nővére, Zsófi, továbbá Rosenberg Rózi s Vámosi Julcsa, majd továbbá Kaposi József volt községi szolga és Tapasztó Miklós kocsis látták. Legutóbb nevezett tanu azon gátou látta eltűnni a nevezett hajadont, a melyről immár láthatóvá válik a tisza-eszlári zsinagóga, a , melynek előcsarnokában ő azután elvérzett volna Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Herman vádlottak segédkezése mellett, Schwarcz Salamon kése alatt, a mint ezt Scharf Móricz fia vallotta; na-