Kiss Kálmán: A szatmári református egyház története (Kecskemét, 1878)

II. RÉSZ. A szatmári ref. egyházmegye egyes gyülekezeteinek története.

778 megtagadja; szatmári liivataloskodásuk bevégezte után egyetlen egyházába sem helyezi be s elmenetelük esetén a bizonylatot tőlük megvonja." 1723-ban Vári és Helmeczi elbocsátása miatt volt köztük súrlódás. Vádolá ugyanis az egyházmegye czégényi gyűléséből a szatmári tanácsot, hogy „érdemes prédikátoraikat, Várit és Helmeczit a nép ellenére foszták meg hivataluktól; papjaikat az egyházi törvények mellőzésével válogatják stb." Ebből kifolyólag az Erdélyből hozandó Solymosit és Igót az egyházmegye behozni nem engedi, ha bejönnének el nem ismeri stb. E súrlódást növelték a meghívottak azon nyilatkozatukkal, miszerint csodálkozásukat fejezék ki a felett, hogy kétkedhetik a traktus azon, hogy szab. kir. város elöljáróságának bárhonnan is joga van papot hivni! A tanács pedig igy válaszolt: „papjaikat ők a nép ellenére nem elbocsátani, de marasztani szokták; p. esperes Helmeczit ők a nép ellenére 5—6 évig marasztották becsületből: mert bár tudós ember volt is, de paptársaival s másokkal folytonosan viszálkodott; könyörgése buzgóságnélküli volt s a szószékre illetlen s valótlan tárgyakat vitt. Kértek tőle 3-szor is konszenszust a szabad papkivásra, de nem nyertek stb. Egyébiránt erre donációjuk van stb. ki állhat ellenök?!" (Lásd e mű 146. és 147. lap.) E rágalmakat a dunamelléki püspökké tétetett Helmeczi fényes pályája szépen megcáfolja. A n.-kőrösi liceum könyvtárában levő prédikációi valótlansággal bélyegzik a tanács állítását, valamint körösi kollegájának ezen jellemzése is: „Fűit vir vere apostolicus stb." (L. e mű 318. 1.) Kőrös különben márvány-emléket emelt neki. — A tanács, a mint ezekből látszik, az egyházmegyei fennhatóságot sehogy sem akarta tűrni. 1727-ben a vizitálni akaró esperesnek kijelenté, hogy „a vizitáció előttök újság és hallatlan dolog, s a tanács a patronatus jogánál fogva a sz. kollegatussal (saját lelkészeik), mind az egyházat, mind az iskolát illetőleg a jó rendre felügyelni szokott." (L. e mű 148. 1.) Pedig ez már aligha volt a „danatioban", mert a kathól. esperesek még a jus patronatussal biró egyházakban is vizitáltak! 1735-ben azonban már elfogadták a vizitációt. Erre azt jegyzi meg egyik kútfőnk Széles A.: (a szatmári t. traktus ekkl. hist. 238. 1.) „Ugy látszik azért voltak a