Somogyi Múzeumok Közleményei 19. Jubileumi kötet (Kaposvár, 2010)
Horváth János: Képek tára Pannóniában
100 ÉVES A MÚZEUM Rippl-Rónai Ödön: Rippl-Rónai József profilja, 1912 körül Rippl-Rónai Ödön: Férfi arckép, 1914 körül Bernáth Aurél nagyszerű irodalmi emléket állított Ödön bácsinak az így éltünk Pannóniában című önéletrajzi regényben. Elbeszélése szerint, a humor és az ugratásjellemezte a festészet korszerű kérdéseit érintő párbeszédeket.„Ödön bácsiban megvolt Sokratesnek az a világszép magatartása, hogy jártában-keltében, vagy a piacon ültében terjessze gondolatait. De ahogy Sokratesnél a kételkedés felébresztése és így az igaz útkeresése, úgy nála a modern művészet ügye és a szabadabb, görcsmentesebb életeszmének terjesztése volt a legfontosabb. Kaposvár és az akkori világ a „kis biztos" - ra, mint életeszményre volt beállítva, az egymástól való elzárkózásra és a közönyre. Ödön bácsi az ő közvetlenségével, derűjével és érdeklődésével ezt ostromolta elsőnek. Kisember létére talán azt példázta mindenekfölött, hogy miként lehet valaki osztályfö- lötti, de ugyanakkor egy a néppel, a hazával és Európával." Bernáth Aurél ifjúkorában a festészettel való ismerkedést és a művészi pálya felé orientálódást Ödön bácsi közvetítésével szerezte meg Rippl-Rónai Józseftől. Az alábbi részlet az említett önéletrajzi regényből való. A könyv remek korrajz, kaposvári krónika az 1912 körüli időkből, Rippl-Rónai Ödön műgyűjtői tevékenységéről. Bernáth Aurél: így éltünk Pannóniában. 1956. Ismerkedés Ödön bácsival „A magyar vidéki városokban van valami széles, aluszékony nemtörődömség. A nagy stílusok csak jó későn, harmad-negyed kézből, akkor is inkább csak pallérok keze által jutottak kifejezésre, a szegénység mindent uniformizáló nyomása alatt. Talán csak az egy szecesszió, - ez a legkétesértékűbb stílus - virágzott nálunk a maga idején. Igaz, ez is szegényesen. Stílus, mely csak felületi volt, csupán a kőművesek játékos örömének adott tág teret, a pompás nőszirom s a vágott kúp malterábrázolásával a sivár homlokzatokon. így a városaink stílusbelileg tulajdonképpen egybemosódtak. Inkább csak arra van gond, hogy a ház ház legyen, s nem a megjelenésre. De a város nem attól lesz festői, hogy stflusbelileg eredeti-e. A házsorok néha így is meg- kapóak a maguk egyszerűségében, annál inkább, mert a legtermészetellenesebb építészeti találmányból, az egyenes, hosszú utcából kevés van. Szép ház csak kettő áll Kaposváron: a klasszicista megyeháza és a régi kórház- épület. A Fő utcán van mindkettő, ezen a hosszú, jellegtelen, kissé kanyargós, lejtős, beépített országútdarabon, ami egyúttal a város szíve is. Ezen van a korzó, a templom, a Városháza, a Turul kávéház, de a malom, a temető s a cukorgyár is, egyszóval minden intézménye a városi életnek. Apró kövekből rakott útján, a sok lovas kocsi miatt, zajos a forgalom. Itt volt Ödön bácsi háza is, ez a régi kis földszintes házacska, szemben a kórházzal. Kis kert volt előtte, vadonná alakult bokrokkal, gyümölcsfákkal. Az utcáról kanyargó út vitt a házig. Ödön bácsi úgy déli fél egykor szokott megjelenni a kapuban, hogy lassú léptekkel, egy feketére, a Turulba menjen. Előbb szétnézett a cukorgyár irányába, csak aztán indult a város felé. Az utcán mindenki ismerte, majd mindenkihez volt szava, de meg is állt egy-egy ablak előtt, ahol éppen egy asszony könyökölt, várva ebédre urát. Ödön bácsi szívesen megszakította ilyenkor útját, hogy eldiskuráljon. Legelőbb a tűzhelyen párolgó ebéd felől érdeklődött, majd kedves élcelődés folyt. Az asszony konyhájának titkai Ödön bácsit gazdag képzettársításokra indították. Neki szegénynek bizony legtöbbször szűkös volt az ebédje, nemcsak mert nyugdíjából jobbra alig telt, de józan megfontolás miatt is: kövér volt ugyanis Ödön bácsi, s a legkevesebbtől is hízott. Az ilyen ablak alatti beszélgetések nem voltak mindig céltalanok. Ödön bácsi nagyon előrelátó volt, néha már nyáron megnézte azt a szilvafát, amelyről ősszel befőzni fog, vagy megkérdezte a könyöklő asszonyt, hogy sógorának - aki Toponáron jegyző - van-e még abból a sillerből, melyet ő úgy szeret. Alkalmasint az iránt is érdeklődött, hogy van-e a családban valami antik bútor, régi kép, porcelán, vagy akár népművészeti tárgy, mert ő az ilyent szívesen megnézi, gyűjti, veszi, cseréli, ahogy lehet. Ödön bácsi hozzánk is így került még az első világháború előtt. Régi porcelánt akart cserébe Rippl rajzért. Anyám hosszasan latolgatta ezt a furcsa ajánlatot, nem mintha lett volna cserélnivaló, de az ajánlat szokatlansága miatt. Ödön bácsinak azonban olyan bizalomgerjesztő tekintete volt, hogy a cserekereskedelem légkörne134
